Luis, uj életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka
nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja
volt.
Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már
csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak
a csodálatos lángelmének, a kit Esteban de Montalvonak neveztek. Öcscse
révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos
méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében
sokkal érettebb alkotás volt első kisérleteiknél, már szóhoz juttatta
azokat, a kik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy
találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvot nem lehet együtt
emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, a ki szintén szerzett
valamelyes érdemeket s mindenesetre tiszteletreméltó irodalmi alak, mert
végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.
Elmult vagy húsz év. Uj emberek jöttek, a kik más hangon másról
énekeltek. Az izlés, a divat megváltozott s Montalvo még egyre irta régi
módi történeteit.
Már csak ő irt ebben a régies formában; úgy, a hogy Esteban irt annak
idején. De mig Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolában
olvastatták, a Luis de Montalvo uj szerzeményeivel nem törődött senki.
Az uj emberek nem igen ismerték Luis de Montalvot; nem olvasták, nem is
hederitettek rá. Lassankint köztudattá lett, a mit ő maga hirdetett
először, hogy a nagy napokban csak iródeákja volt öcscsének, s mig
Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely
papirra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották – hadd
éldegéljen öcscse nevéből! – de nem foglalkoztak vele, nem létezett.
És Luis de Montalvo csak irta, irta tovább régies meséit, a melyeket
senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!