Egy téli éjszaka – három óra felé járhatott az idő – Luis Galvez
de Montalvo két ifju legény társaságában iddogált a Szent
Izidor-kávéházban.
Szokása szerint tökrészeg volt; a nyolczadik grognál tartott.
Arcza kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé s szüntelen
motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, a kikkel ivott.
Egyszerre nagy társaság állitott be a kávéházba, lármázva, vigan. Az
ujonnan érkezők egy lakomáról jöttek, a hol február tizenharmadikát
ünnepelték.
Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a »februári napok«-nak. Annak a
forradalomnak, mely Esteban de Montalvot megölte.
A szabadelvü kormány, hogy elterelje az ország figyelmét azokról a
pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háboru okozott, elhatározta,
hogy szokatlan fénynyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már
vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolczadikát,
tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harminczadikát
is, ha egyáltalán volna február harminczadika. Madrid városa teljesen
átadta magát a lelkesedésnek.
A lakoma igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, a kik a
kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelkedett hangulatban
üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen
rekedt s igen kopasz úr, a ki két év óta mindennap két-három órán át
siratta Spanyolországot, ujra megkezdte a felköszöntő-mondást, s azt
javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban;
nevezetes napok évfordulója lesz akkor is s a lelkesedés lehet sok, ámde
soha se lehet elég. Vagy lehet elég, de soha se lehet sok.
– Ostoba! – szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon,
mely egykor nagyon hasonlitott a mennydörgéshez. – Hagyjátok már egyszer
békében azokat, a kik meghaltak; keressetek más fejős teheneket!…
S még folytatta, de a többit már nem lehetett hallani.
Óriási lárma kerekedett.
– Ki az?
– Mit akar?
– Verjétek agyon!
– Megsértette a vértanuk emlékét!
– Rugjátok ki a hazaárulót!
S az ittas vén ember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal
segitségére nem siet.
– Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen
magánál. Már nyolcz óra óta iszik, s részeg, mint a csap.
Csakugyan alig tudták haza szállitani. Egy pár percz mulva teljesen
elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott lábára állani.
Nagynehezen mégis haza vezették.
– Szegény öreg! – szólt az egyik fiatal ember, mikor végre
megszabadultak terhüktől. – Hova züllött ez az ember, Istenem, hova
züllött!…
– Nagyon is sokáig élt – vélte a másik. – Neki ott kellett volna
meghalnia a torlaszokon!
Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, a hogy fiatal
emberek szokták, a kik egész éjszakákat átkóborolnak s hajnalig
vitatkoznak az utczán.
Eltünődtek Spanyolország jelen állapotán, s a mint a vértanuk piaczán
elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:
– Istenem, ha ő élne!
– Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot – felelt a másik, mély
meggyőződéssel.