Nincs özvegy, a ki keservesebben és hosszabban gyászolná férjét, mint a
hogy Luis gyászolta Estebant.
Fájdalma annál szertelenebb volt, mert úgy vélte, hogy ő az oka öcscse
halálának. Nélküle nem került volna oda, a hol a halált osztogatták.
Bánatában elhatározta, hogy egész életét öcscse emlékezetének szenteli.
Nem lesz más czélja, mint: egy életen át dicsőíteni azt, a kinek igazi
értékét csak ő ismerte, feltárni az egész világ előtt a vértanú lelkének
egész kincses házát, megóvni költő-társa emlékét a hálátlan feledéstől,
oltárt állítani testvéri kegyeletének, s mindennap új meg új áldozatot
mutatni be ennél a szent oltárnál.
Mikor bánatából valamennyire felocsúdott, mindjárt hozzá is látott
életének ehhez a nagy munkájához. Könyvet fog írni öcscséről, s ebben a
könyvben elbeszéli, hogy ő már csak multak árnya, hogy belőle a jobb
rész elköltözött, s hogy öcscse halála után nem maradt meg lelkének még
csak a fele sem. Elmondja, hogy közös munkáikban az oroszlánrész
öcscséé, s ha együtt dolgoztak, ő csak a hű íródeák volt. Leírja: mily
lángelme, mily nagy fokú lelki érzékenység s mily páratlan sziv lakott
abban, a ki testvére volt s a ki minden tekintetben fölötte állott;
leírja: mekkora tudás, minő műveltség s mily férfias erények
ékesítették.
Ezen a könyvön egy évig dolgozott. A vezeklés buzgóságában nem
tartózkodott a túlzásoktól sem, s a szertelen fájdalom elfogultságával
átruházta öcscsére mind azt a jót, a mi kettőjüktől kitelt.
Később persze fájdalma lecsillapodott. Az idő minden sebet behegeszt,
már tudniillik, ha a sebet nem a test, hanem a lélek kapta. A lélek az
embernek a legkevésbbé érzékeny része; járja át ezer dárda, kiáll az
mindent, mintha keményfából volna.
Mialatt gyászolt, évek múltak el. Végre hozzá kellett fognia valami más
munkához is. De semmi se érdekelte igazán. Mintha öcscsével eltemette
volna minden tetterejét, egész nagyravágyását, összes reménységeit.
A kinek a szervezetét valami nagy baj már megviselte, fogékonyabb az új
bajok iránt, mint az ép ember, a kinek még nem volt semmi komolyabb
betegsége. Érzékenyebb, lágyabb lelkü; és gyöngébb jellem, a kit
könnyebben megejthetnek a bolond és bolondul makacs hajlandóságok. A
bánatos, sajgó szivü ember alkalomadtán mindig kész vőlegény.
Luis de Montalvo, egy rossz órájában, megházasodott. Talán maga se
tudta, hogy a házasságban csak vigasztalódást keres. S egy bajból:
csinált kettőt.
Házasélete soha se volt boldog. A felesége sok erénynyel ékeskedett, de
szegénynek gyakran fájt a feje s ez állandóan rosszkedvüvé tette.
Lánykorában valami szomorú báj ült rajta, a vérben való szegénység
bizonyos jele; asszonykorában bájából csak a szomorúság maradt meg. Az
örökkön nyafka, zsémbes vagy panaszosan hallgatag asszony közelében Luis
úgy fázott, mintha a Spitzbergákon élt volna. Koronkint maga is elhitte,
hogy ezt a sok fejfájást mind ő okozta.
Három gyermekük is volt, de mindannyian elhaltak piczi korukban. A közös
gyász s az együtt átélt szomorú napok Luist és feleségét csak
elidegenitették egymástól. Egyik se sokat bánta, mikor az orvos egy nap
szétválasztotta őket.
Az asszony ekkor már szinte ellenséges indulattal viseltetett a férje
irányában. Nem tudta megbocsátani neki, hogy becsületes maradt. Az volt
az érzése, hogy iszonyatosan megcsalták.