Estebanillonak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szivében a
golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanitva,
hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság utját, azt az utat,
melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.
Mert Estebanillo története voltakép itt kezdődik.
Egy pár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy
változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s
ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom felülkerekedett.
Ennek a győzelemnek a következése az volt, hogy Spanyolország
kormányformát cserélt – mint már annyiszor! – s azok helyét, a kik a kis
Montalvot lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.
Az uj emberek hatalomra jutván, történelmi multra kezdtek szomjuhozni.
Az első dolguk az volt, hogy fölelevenitették a hős korszak emlékeit, s
hivatalos ünnepeket rendeztek azoknak a megdicsőülteknek a tiszteletére,
kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári
napok áldozatait siratta, ünnepelte.
E hősök közül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban
Galvez de Montalvo.
A vér-keresztség ugyanis Estebanillonak megszerezte az Esteban nevet. Ő
volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb,
legfényesebb nevü. S ő volt a hősök között a költő.
Áhitattal kezdték olvasni irásait, s rájöttek, hogy Estebannal
Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és
Calderonoknak egy méltó utódja, a kinek különböző munkái csupa művészet
és példaadás.
Ezeket a munkákat olvasni kellett az iskolában. A legjelesebbek kezdték
verseit magyarázni; a hazafias sajtó lankadatlanul sürgette, hogy ezeket
a szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél
tüzetesebben tanulmányozza az iróművész meg a történetiró. Mellesleg
ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is,
a ki buzgó dolgozótársa volt lánglelkü öcscsének.
De ez csak kezdete volt az Esteban-legendáknak.
Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy
folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Béke-esztendők következtek,
s ebben a jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután
márvány-táblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódiszbe
öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel.
Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sirjára, s e nagy napon a
madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket irtak életének
körülményeiről, s a kis Dolorest, a ki szívta édes vallomásai mézét,
megtették volna költői alakká; szerencsétlenségére Dolores épp akkor
ment férjhez egy fizető-pinczérhez.
Az idő mult s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhitatos
képzelet.
Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, a ki
nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan
szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet,
mint rettenthetetlen harczosra, kinek kezében folyvást villogott a
csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok czímén
olyan kalandokat meséltek róla, a melyeket megirigyelt volna maga Don
Juan.
Végre vagy harmincz évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a
téren, a hol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont
karddal, egy Apollo fejű Cid-et, a ki mindenhez hasonlított, csak
Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk ezeket a szókat villogtatták:
»Jogom és karom! Don Esteban Galvez de Montalvonak a hálás haza.«
Szóval Estebannak gyönyörü élete volt a halála után. Az utókor kinevezte
őt nemzeti bálványnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a
harczoló lantosok díszévé, virágává. A madridi érsek a templomban
mondotta el, hogy: »Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain.«