Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag
kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva, úgy kellett volna
nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek.
A testvérek rendesen csak közeli rokonok, a kiket az élet egyre jobban
eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással
szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva,
hogy róluk voltakép mint egy emberről kellene beszélnem. Se
iker-testvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly
teljesen önzés nélkül való, rajongó szeretetre, a minővel ezek a fiatal
emberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a
dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást
meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve
az önzésüket, úgy imádták egymást, a hogy más ember csak maga-magát
imádja.
A mi a külsőt illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, a ki csak egy
esztendővel volt idősebb Estebanillonál, barna volt és erős, Estebanillo
szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés,
Estebanilloé, mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó
csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, melylyel
Luis öcscsét dédelgette.
Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet
kérnek a nagy írók Pantheonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt
írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers,
színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is
ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös
munkában, egyforma volt-e tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt
inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat s ki volt jelesebb a
kidolgozásban? – soha se tudta meg senki. Ha Estebanilloról volt szó,
Luis nem győzte magasztalni:
– Ó, Estebanillo csupa tehetség!
Viszont Estabanillonak minden mondata így kezdődött:
– A bátyám…
Más emberről, más tárgyról nem beszélt soha.
Különben hallgatag fiú volt, a kit a bátyján kívül csak egyetlen élőlény
tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, a ki a Szent Izidorról
elnevezett kávéházban a czukrot mérte ki a pinczéreknek. Estebanillo egy
kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha
Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől
Luisnak.