Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju
legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges
elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson
kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes
Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő
ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.
Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen
ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így
búcsuzott el tőlük:
– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először
is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se,
mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne
adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva,
hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal
teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket
megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről.
Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a
szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan
terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová
igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.
– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön
bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen
elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever.
Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar,
a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt
tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak
mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek
idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van
csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez
az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni
jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae
inferi!…
– Úgy van – szólt Estebanillo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.
– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A
jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek
elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz;
talán meghallgatják az égben.
Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt
bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk.