Egyszer, néma, rideg, deczemberi éjen Lórántfynénak megjelent Lórántfy.
Pánczél-inge ezüst párában fürdött; sisakja csillogott a holdvilágtól. A
legendás fekete bársony-fürtök csigákban omoltak alá hatalmas vállára;
mandulametszésü szép szemében, e két égő zsarátnokban, kékes láng
lobogott. Lórántfyné megismerte Zampa jelmezét; igy jelenhetett meg
Lórántfy a barcellonai operában, mikor az andalúz hölgyek a szinpadra
dobálták minden virágjokat.
Lórántfyné remegett, mint a nyárfalevél. A jelenés közelebb lépett, s
azzal az utánozhatatlan mozdulattal, mely a bordal után mindig taps
orkánokat támasztott, igy szólt:
– Zsuzsánna! El ne felejtkezzél a zálogczédulákról!
– Igenis – felelt volna Zsuzsánna. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki
összeszorult torkából.
Másnap Lórántfyné jókora lázra ébredt. De az urfiak és a kisasszonyok
iskolába mentek; föl kellett őket öltöztetnie.
Csak a legkisebbik maradt otthon. Ez az egy azonban, hogy ha magában
volt, több dolgot adott Lórántfynénak, mint a többiek sokadalma.
Még fel se húzta a kis bársony-nadrágját, már elkezdet nyivákolni:
– Zsuzsa néne, mesélj valamit.
Zsuzsa néne egy kicsit elgondolkozott. Igen; úgy harmincz nappal ezelőtt
megint lejárt vagy három czédula. Az angol királynő gyűrűje, a Grisi
zafiros amuletje, s a bajor király arany-érme, az az egy példány, melyet
Lórántfy tiszteletére veretett, mikor ez a Troubadourt először énekelte.
Sietni kell, hogy oda ne veszszenek.
A bársonynadrágos kis fiú türelmetlenül játszott arany óralánczával,
melyet Miklósnapra kapott a nagyapjától.
– Zsuzsa néne, téged azért fizetnek, hogy mesélj nekem. Mondd tovább,
hogy mi történt a hamupipőkével.
Lórántfyné folytatta, a mit este elhagyott:
– Mikor a királyfi megtalálta a kis czipőt, igy szólt: Ej, haj, micsoda
kis czipő! Keressétek meg azt a lányt, a ki ezt a kis harangvirágot
elvesztette, mert az a lány lesz az én feleségem!
Déltájban Lórántfyné bement a méltóságos asszonyhoz s szabadságot kért
az ebéd idejére.
– Mi baja magának, Lórántfyné?
A méltóságos asszony megijedt az öreg bonne violaszin arczától. Sok
gyereke volt s rettegett minden betegségtől.
– Nekem? Semmi, méltóságos asszony. Egy kis dolgom volna a városban, s
mivel a nevelőnő úgy is itt lesz…
Elbocsátották; de az ebédnél feltünt, hogy nincs helyén, a macska-asztal
elnöki székében.
– Hát Lórántfynéval mi történt? – kérdezte a háziúr.
– Lórántfyné? – vágott közbe a vendég, egy festő, a ki a Viola
kisasszony arczképén dolgozgatott abban az időben. – Még ma is viseli
valaki ezt a regényes nevet?
Egy hét óta ebédelt már a házban, de azért nem sejtette, kiről lehet
szó. Lórántfyné nem sok vizet zavart.
– Az a sápadt, öreg hölgy, a ki a gyerekek közt szokott ülni –
magyarázta Viola kisasszony.
– Valami szegény rokona a nagy énekesnek?
– Annyira rokona, hogy az özvegye – felelt a háziúr.
– Ugyan ne tréfáljanak velem – szólt a festő. – Nem sokat tudok abból, a
mi a születésem előtt történt, de azt tudom, hogy Lórántfyné igen
fiatalon halt el s hogy az egész ország részvéte kisérte a sirjába. A mi
nagy költőnk róla irta azt a hires verset, a mely így kezdődik, hogy:
»Meghalt a pacsirta…« s véletlenül azt is tudom, hogy egy sokat
emlegetett úr, a közélet egyik nevezetes alakja, a kinek ifjúkori, s
mint mondják, plátói szerelme volt, vagy három évtizeden át minden héten
friss virágokat vitt a sirhalmára, egész a haláláig… Ezt nevezem aztán
szerelemnek!
– Akiről ön beszél, az Lórántfynak első felesége volt. De a nagy énekes
másodszor is megházasodott, s ez a második feleség az, a ki itt velünk
szokott ülni.
A háziúr egy kicsit közelebb hajolt a vendégéhez, hogy a kisasszonyok ne
hallják.
– Tudja, magunk közt, azt hiszem, hogy a »feleség« szó e helyütt egy
kissé sok. A mi öreg hölgyünk talán inkább csak a betegápolója volt a
világhirü Ördög Róbertnek. Lórántfy már csak romja volt önmagának, a
mikor Pestre visszakerült. Igaz, hogy ezt a romot egy vakitó dicsőség
lehunyó napja aranyozta meg. Ebbe a nagy hirnévbe, dicsőségbe
szerethetett bele a mi bonne-unk, mint egészen fiatal leány.
– S Lórántfy második feleségét vagyon, nyugdij, minden nélkül hagyta
hátra? – érdeklődött a festő.
– Nem maradt arra egyéb, csak a régi dicsőség, meg sok-sok babér. Ugy
hiszem, az utolsó esztendőkben elúszott Lórántfynak mindene, még
emléktárgyai is, a melyek valaha egy kis vagyont képviseltek.
– S mégse ment férjhez másodszor?
– Azt képzelem, hogy nem volt módja benne. Különben a mi bonne-unk
meglehetősen különös teremtés; kitelik tőle, hogy beérte azzal a sovány
emlékkel, a mije maradt. Egy cseppet se közlékeny természetü; s ön nem
fogja elhinni, de ennek az öreg asszonynak valami titka van.
– Miből következteti ezt?
– Ne vegye olyan komolyan. Talán csak cselédpletyka az egész. Elég az
hozzá, észrevették, hogy titkos útjai vannak. Minden két, vagy három
hónapban egyszer elkéredzkedik hazulról, s ilyenkor gondosan eltitkolja,
hogy hová megy. Máskor alig lehet rávenni, hogy kilépjen a házból; s
ezeken a napokon nem engedi, hogy elkisérjék. De a legkülönösebb ezekben
a kirándulásokban az, hogy nagyon sok pénzébe kerülnek. Máskor soha egy
krajczárt se költ magára; ilyenkor mindig magával viszi az erszényét s
pénz nélkül jön haza.
– Csak nem gondolja, hogy…
– Az én koromban, kedves barátom, az ember nem gondol semmit és nem hisz
semmit. Egy elhagyott gyermek… Mit tudom én, mi?…
Aztán másról beszéltek.
Lórántfyné a vacsoránál sem jelentkezett. Haza jött, de olyan betegen,
hogy mindjárt ágyba kellett feküdnie.
A gyerekeket gondosan elválasztották tőle, de Violát másnap reggel
beengedték hozzá.
– Zsuzsa néni, kedves kis Zsuzsa néni, mi lesz? Olyan rosszul érzed
magad, hogy föl se kelsz az eljegyzésem napján?
– Soha se törődjél velem, édes Violám!… Azért én nagyon boldog vagyok
ma, hidd el. Féltem, hogy le fognak beszélni erről a házasságról, s az
igen nagy baj lett volna. Mert én tudom, bizonyosan tudom, Viola, hogy
ezen a világon csak egy boldogság, csak egyetlen egy jó van: ha ahhoz
mehetünk férjhez, a kit szeretünk.
A vőlegényről beszéltek; mert Viola úgy se tudott volna másról beszélni.
– Olyan szép szeme van, mint az én emberemnek, – szólt Lórántfyné. –
Csak a haja nem olyan szép. Ne engedd, Viola, hogy úgy tövig lenyirassa
a haját; az én időmben a férfiak fürtöket viseltek, s az sokkal szebb
divat volt.
Viola még sohase találta ilyen közlékenynek.
Aztán, mikor Viola biztositotta, hogy a gyerekek már gratuláltak neki,
megcsókolta a leányt.
– Nem jó – szólt – ha először vén asszony kiván szerencsét. De, tudod-e,
Viola, hogy én vettem észre legelőbb a dolgot?! Az én áldásomat nem most
viszed magaddal; veled van az már régen.
Megint ölelkeztek, mint asszonynép szokta, mikor egy kicsit
elérzékenyül, s úgy volt, hogy az napra elbúcsúznak. Viola már az
ajtóban volt, de Lórántfyné visszaszólitotta.
– Mi az, Zsuzsa néni?
Lórántfyné egy kicsit habozott.
– Te, Viola – szólt aztán, kissé megváltozott hangon – tégy meg nekem
egy szivességet!
Viola visszament az ágyhoz.
– Parancsolj velem.
Egy kicsit elcsudálkozott, mert Lórántfynétól még soha se hallott
affélét, a mi kéréshez hasonlitott.
– Úgy-e, eddig nem igen voltam terhedre? Most is nagyon bánt a dolog. De
lásd, attól félek, hogy nagy beteg leszek. Talán elvesztem az
öntudatomat is, ki tudja? És ez a… ez a zálogczédula már a mult hónapban
lejárt; egy hét mulva már nem lehet meghosszabbitani.
A párnája alá nyúlt, s Lórántfy régesrég megsárgult, megfakult arczképe
mellől egy kis erszényt vett elő, a mely telides teli volt kék, sárga,
barna, mindenféle szinü zálogczédulákkal.
Violát, a szegénység e levéltára láttára, valami ijedtséggel vegyes
megilletődés fogta el.
– De… szivesen, kedves Zsuzsa néni, nagyon szivesen… – hebegte.
– Csakhogy pénzt… pénzt nem tudok adni hozzá – folytatta Lórántfyné egy
kicsit elfordulva. – Tegnap kiadtam, a mi volt. Meg kellett
hosszabbitanom az angol királynő gyűrűjét, a Grisi amuletjét és a bajor
király érmét. Erre már nem maradt.
– Nem engednéd meg, hogy kiváltsam?… – kérdezte Viola félénken. – Ma,
hiszen tudod…
– Ne mondd tovább, ne szégyenitsd meg szegény öreg dadádat. Nem úgy
gondoltam én, a hogy te gondolod. Azt is, a mi ennek a zálogczédulának a
meghosszabbitásához kell, csak kölcsön kérem tőled, majd megadom, hogy
ha meggyógyulok. Csak azért vagyok terhedre, hogy oda ne veszszen. Már
nagyon sok odaveszett. A barcellonai hölgyek aranykoszorúja s a czár
gyémánt-gyűrűje legelőbb. Ezeknek a kamataira nagyon sok kellett volna;
nem volt. Azóta is, évről-évre kevesebb az emlékem, a mi megmarad.
Viola szólni akart, de az öreg asszony félt, hogy ismételni akarja, a
mit előbb fölajánlott.
– Ne itélj el bennünket ezért, nagyon szegények voltunk akkor… S azóta
se tudtam annyit szerezni, hogy kiválthassam az emlékeimet. Tudom, hogy
rosszul esik effélét hallanod. Nem mondanám el, ha nem volnék kénytelen
vele. De ez a gyűrű éppen a legkedvesebb emlékem. Akkor kaptam tőle, a
mikor Párisba vitt magával. Micsoda szép napok voltak azok! A Champs
Élysées!… Te még nem voltál ott, nem tudod, hogy mily szép a
Champs-Élysées! Azt akarom, hogy ez a gyűrű az ujjamon legyen, a mikor a
koporsóban fekszem.
Viola intett, hogy szólni szeretne.
– Nem, ne szólj. Csak kölcsön kérem; majd megadom neked, ha
fölgyógyulok. Még élni akarok addig, a mig kiváltom az emlékeimet. Ki
fogom váltani őket, Viola.
|
Ezalatt Lórántfy nyugodtan pipázott odafenn, az elíziumi mezőkön, s
lepillantva a földre, ősi megszokásból, halkan ismételgette ezt a szót:
»Hozom.«