Délután hat órakor Nicaragua őrnagy még aludt. Álmában – végre-valahára
– megjelent előtte a Vörös Ász, fiatal szépségének egész pompájában, a
Vörös Ász, a kit titkon érző szive óhajtva sejtett, immáron hetek óta…
A jelenésen biborba játszó koráll-szin selyem ruha volt. Gömbölyü nyakán
rubint-füzér csillogott; éjszinű hajában tűzrózsák ragyogtak. Intett, s
az őrnagy fel akart ugrani fekvőhelyéről, de nem tudott megmozdulni.
… Odább, a másik kis szobában döczögő lábú asztal mellett, a mely
folyvást dülöngélt és kopogott, mint valami elégedetlen, dörmögő öreg
szolga, egy sápadt, szőke asszony gunnyasztott szegényes kézimunka
fölött. Mellette kis fia Robinson történetét betűzte.
Első pillantásra nem lehetett kitalálni, hogy a szőke asszony húsz, vagy
negyven esztendős-e? A szine sok szomorú esztendőt vádolt, de a szemében
volt valami gyermekies bizalom, a mit az évek még nem tudtak onnan
letörülni. Szakasztott úgy nézett a világba, mint a kis fia.
A szobát csak egy gázláng pislogó, sárga fénye tette félig-meddig
világossá. A lakás azelőtt bolthelyiség lehetett; s fölhasználva a
szerencsés berendezést, a szőke asszony nem égetett petróleumot. A
Szerecsen-utcza udvari lakásaiban a pazarlás nem szokásos.
A kis fiú megszólalt:
– A papa nem megy ma hivatalba?
– Még ráér – felelt a szőke asszony. – A hivatal csak kilenczkor
kezdődik.
– A mikor én lefekszem?
– A mikor te lefekszel.
A kis fiú egy darabig ismét Pénteknek szentelte a figyelmét, de aztán,
tenyerébe hajtva a fejét, megint anyjához fordult:
– Mama, mondd, micsoda hivatala van a papának?
A szőke asszony halovány arczán valami bágyadt pirosság jelent meg.
– A papa őrnagy – felelt röviden.
– Azt tudom – szólt a fiú. – De miért nem visel katona-ruhát, mint a
többiek?
– Mert ő már eleget csatázott – magyarázta amaz. – Most a fiatalabbak
csatáznak, ő pedig ir a hivatalban.
A kis fiú már tudta, hogy a mit a szőke asszony mond, az szent, s nem
kérdezősködött tovább.
A fali óra egyhanguan tiktakkolt tovább. A szőke asszony egy kicsit
elmélázott, aztán lassu mozdulattal fölkelt s átment a sötét szobába.
Esze ágában se volt, hogy fölkeltse a férjét. Az őrnagynak valami
szívbaja volt; ha fölverték az álmából, három napig se tudta kiheverni.
Leült szépen az ágya mellé s csöndesen várakozott.
Nesztelen volt, mint egy remegő kis egér; az őrnagyot mégis felköltötte
ez a tekintet, a mely a sötétben ránehezedett.
– Te vagy az?
– Én vagyok.
– Hány óra?
– Mindjárt hét.
– Gyujts gyertyát.
Engedelmeskedett s visszatelepedett a székébe. Ugy ült ott, mint maga a
csöndes megadás.
Az őrnagy zavaros tekintettel nézte az ismerős árnyékot.
– Akarsz valamit? – szólt rövid szünet után. A szőke asszony kérdéssel
felelt a kérdésre.
– Vesztettél?
– Vesztettem.
– Sokat?
– Nagyon sokat. Miért?
Az asszony egy kicsit tétovázott.
– A cseléd a bérét követeli – szólt végre. – Már a negyedik hónapja,
hogy nem fizettünk neki. A szénszámlát is mindennap elhozzák. Mit
mondjak nekik?
Az őrnagy egy kicsit elgondolkozott.
– Várj holnapig – szólt. – Ma lehetetlen. Az egész vagyonom ötvenhét
forint.
Mikor ezt mondta: száz évesnek látszott.
Aztán bement a fürdőszobájába, megfürdött és felöltözködött.
Rövid félóra multán, a két lépésnyi sötét zugból egy előkelő
megjelenésü, simára borotvált öreg úr lépett ki, kitünően szabott esti
ruhában; gyönyörü plasztronján vakitóan csillogott a két hamis kő, s a
krizantémum, a mely gomblyukában díszlett, azt a látszatot erősitgette
folyton, hogy ennek a gavallérnak a haja ősz, de karja fiatal.
Pár szót váltott a kis fiúval, aludni küldte, s fölvette téli bundáját,
a családi klenódiumot. Majd menni készült.
De az ajtóban megállott.
– Igaz – szólt vissza a szőke asszonyhoz – ne nyugtalankodjál a cseléd
miatt. Reggel végy ki a tárczámból száz forintot, s fizesd ki, a mi
fizetni való.
Ugy intett a feleségének, mint egy nagyurat játszó, kedves szinész a
játékos társának, valamely nehéz jelenet után. S elsétált. Ragyogóan
sima magastetejü kalapja szinte megszépitette a szennyes
Szerecsen-utczát.
Egy darabig gyalog ment, de a Deák-tér közelében kétlovas kocsira ült. A
klub-szolgák ne tudjanak meg semmit. Elhelyezkedett a kocsiban, s
hangtalanul így beszélt magában:
– Ötvenhat forint.
Mikor a kocsi már közel ért az Ifju Magyarok klubjához, rágyujtott a
forintos szivarjára. Mint a hamis kövek, a téli bunda és a krizantémum,
ez a forintos szivar is csak üzleti befektetés, fundus instruktus volt.
A klubban a semmi iránt se érdeklődő emberek tökéletes nyugalmával járta
végig az összes termeket; meg-megállt beszélgetni s a szinésznőkről
kérdezősködött. Végre leült az egyik játék-asztalhoz, mint a ki nem
tudja, hogy mivel üsse agyon az idejét.
Mindenki elismerte, hogy gyönyörüen kártyázik. A játék menetét egy
szóval se zavarta; se jó-, se balszerencse nem látszott meg az arczán.
Ugy osztott, nyert, vagy vesztett, mintha mindez a legkevésbbé se
érdekelné; mintha unná az egész életet.
A kipirult és elzöldült arczok között csak az ő érdekes feje őrizte meg
az első percz hidegvérét. Egy egyiptusi istenség mélységes nyugalmával
vett részt a közömbös partikban; a nagy összeütközések alkalmával pedig
rideg és ünnepies volt, mint egy főpap, a ki nagy ünnepen celebrál. Mig
a többiek, hajnal felé, izgatottan lesték egymás gyűrődött, kiélt
arczát, az ő szemén nem látszott indulat, a mint keményre vasalt,
hófehér ingén nem lehetett észrevenni a port. Reggel is feltünt az
idegeneknek:
– Mily éber és nyugodt ez a szép öreg úr!
Mert arcza, a melyen a szem gyűrűi, az arczcsontok, s az ajak ránczai
oly élesen voltak barázdálva, mint a hogy csak arczképeken látni
(azoknak a festőknek az arczképein, a kik igen jól rajzolnak s keresik
mindazt, a mi stilizált): szép, érdekes arcza egész éjjel egyforma
maradt.
Ez este ismét nem volt szerencséje. Minden nagyobb megilletődés nélkül
elveszítette ötvennégy forintját s megpillantván egy ritkábban látott
ismerősét, nyugodtan abbahagyta a játékot.
– Ugy-e, őrnagy úr, ön pápai zuáv volt? – kérdezte az ismerős, a mint,
karonfogva, az étkező terem felé haladtak. – Fogadtam erre valakivel, s
azt hiszem, megnyertem a fogadásomat.
– Megnyerte – felelt az őrnagy, s elmondta ismerősének a pápaság egész
történetét. Mintha nem is ővolna az, a ki egész vagyonát odakint hagyta
a másik teremben.
De magában egy párszor megjegyezte:
– Teringettét, ha Boldizsár ma este nem talál felnézni?!…
Szerencsére, Boldizsár fölnézett.
– Igaz, őrnagy úr, én önnek adósa maradtam száz forinttal…
– Kérem, szót se érdemel!
– Ellenkezőleg, nagyon köszönöm.
Nicaragua őrnagy még egyszer végig sétáltatta unalmát az összes
termeken, aztán megállapodott a játékosok mögött. Egy darabig nézte a
tusát, s mintha unná az egész földi létet, ujra leült a játékosok közé.
A Boldizsár száz forintja jobban kamatozott, mint az első garasok. Már
nyereségben volt, a mikor egyszerre két vörös figura jutott a kezébe.
Éppen ő volt az osztó.
– Várlak, szerelmem! – szólt magában, mert eszébe jutott álma.
S oly drágán adta a kártyákat, a hogy csak lehetett. A mi pénz az
asztalon hevert, mind a posztó közepére, a játszók közös pénztárába
vándorolt. Mikor megnézte a másik két kártyát is: csakugyan a vörös ász
mosolygott rá, udvarhölgyével, a vörös tizessel.
A következő perczben vagy ezer forint tornyosodott előtte. Tiz percz
mulva megnézte az óráját és hidegen kijelentette, hogy kegyetlenül
álmos.
Másnap a kis fiú meglepetve vette észre, hogy a papa nem veszi fel a
smokingját, nem halászsza ki a pohárból a krizantémumot, hanem olyan
öltözetbe búvik, mint a Szerecsen-utcza többi lakói, és azzal áll elő,
hogy: ma a czirkuszba megyünk!
Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés
jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy
vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint
egy öreg kenguru.
Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon
hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat
nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a
szőke asszony boldogan aludt el.
Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból
hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a
kocsijába:
– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt
ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán,
nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak
kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!