Egy téli alkonyaton – 1802-t irtak akkor az irástudók – Csehországban, a
duxi kastély falai között, Casanova Jakab, a nagy csirkefogó, a ki a
szemtelenség ősi jogánál fogva, Seingalti Casanova Jakabnak nevezte
magát, nyugodtan és tökéletes lelki békében dolgozott Emlékiratain. A jó
cseh fa, Waldstein gróf erdeinek kitünő cserje, vidáman pattogott a
kandallóban; a ludtoll élénken sercegett a remek hollandus papiroson, s
Casanova Jakab, emlékeitől nekimelegedve, sűrűn hajtogatta a tokaji
bort. Időnkint, midőn a helyesirás kérdései kétségbe ejtették, felnézett
ama munkáról, melyet Jules Janin később czinikusnak itélt, s a hogy a
falat diszitő, ablaküveg alaku kis tükrökben megpillantotta a tulajdon
összeaszott, ránczos ábrázatát, a vele született őszinteséggel s
franczia nyelven, a hogy fogalmazott, így szólt magában:
– És ha meggondolom, hogy ez az összetöpörödött kis majom, a ki szembe
néz velem, valaha régen, Mikhaélának, a szegény Visitandine-apáczának,
maga volt a kék ég, az álom és a földi gyönyörűség!… Haj, haj, ejnye,
ejnye, ejnye!…
S miután kiköhögte magát, a vele született élni tudással, hosszan,
tudósan, feneketlen gyönyörrel tubákolt.
– Az a görbehátú csontváz – folytatta magánbeszédét – a ki, tányérnyi
holdvilággal ormótlan koponyáján, vaksi szemén monoklival, csámpásan,
meg-megbicsakló léptekkel fogja végigróni a jövő század csodavárosait, s
varázsával ennek a történeti névnek: »Don Rodrigo de Bivar«, szédülésbe
fogja ejteni a még meg nem született ártatlanságokat: hozzám képest a
Hajnal. Ó mily ronda vagyok, ó mily alávaló dolog emlékiratokat irni!…
És Lujza, Lujza egy időben meghalt volna értem! Igaz, hogy különben is
meghalt a szegény, nem én érettem, hanem csak úgy, ingyen!…
Ekközben eszébe jutott, hogy a helyesirás szabályai nemes emberre nem
kötelezők, s folytatta a munkáját.
Éppen ama híres részletnél tartott, a melyben elmondja, hogyan szabadult
ki az ólomfödelek alól, midőn egyszerre kopogtatást hallott, s az
ajtóban egy mindenféle kenőcscsel megkent komornyik-fej jelent meg.
– Mi az? Nem mondtam, hogy senki se háborgasson?!
– Könyvtáros úr, egy látogató kéri, hogy bocsássam be.
– Látogató? Ebben az időben?
– Azt mondja: messziről jött s csak azért, hogy a könyvtáros urat lássa.
A váratlan látogatás sehogy se tetszett Waldstein gróf könyvtárosának.
– Ezt a messziről jött vendéget kissé gyanúsnak találom – tanakodott
magában. – Milyen az alakja? Fiatal, vagy öreg?
– Fiatalnak látszik s jó öltözetű.
– Mit gondolsz, nem az ördög? – kérdezte Casanova, tovább is
bizalmatlanul.
– A világért se – felelt a komornyik. – Nagyon jó képe van.
– Akkor hát bocsásd be. De itt legyen a szemed, és ha észreveszed, hogy
el akar vinni, tartóztasd egy kicsit és alkudjál meg vele. Remélem,
igazán Nápolyban születtél? Jó, akkor megbízom benned.
A komornyik kiment, s az ajtón, a melyet nyitva hagyott, barátságos
arczú fiatal ember lépett be, a ki feltünően hasonlitott ahhoz a jeles
szinművészhez, a ki a mai korban a nagy eszmékért lelkesedő ifjakat
szokta a szinpadon személyesiteni.
A nyájas, ifjú arcz s a tisztelettel teli üdvözlés némiképpen
megnyugtatták az öreg velenczeit. De azért kissé gyanakodó hangon
kérdezte:
– Kihez van szerencsém?
– Én a Tanitvány vagyok – felelt az idegen.
– A Tanitvány? Kinek a tanitványa?
– Most az öné.
– Igen megtisztel… de nem volna szabad tudnom a nevét?
– Nevem nincs – válaszolt a vendég mosolyogva – s hogy egészen őszinte
legyek, meg kell vallanom, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok ember,
csak: elvont fogalom.
– Nagyon örülök… Az igazat megvallva, most van először szerencsém elvont
fogalommal beszélgetni; a kézzelfogható dolgok kissé lefoglaltak… Ön
tehát az abstrakcziók honából érkezik?
– Nem tagadom.
– Igen el lehet fáradva… Méltóztassék helyet foglalni.
– Köszönöm, mester. Sokáig voltam tanitványa egy bizonyos Doktor
Faustusnak, hallgattam a Kepler előadásait, de nyiltan szólva, most
történik meg velem először, hogy székkel kinálnak.
– Nincs ön nagyon elnyűve?
– Századok óta sűrűn ismétlődő fellángolásaim elhamvasztottak egyet-mást
régi énemből. Tanultam jogtudományt, medikát, híve voltam minden
világnézetnek, minden rendszernek, minden izmus-nak, s végre rájöttem,
hogy: csak önnek van igaza. Nem a régi hévvel mondom ezt, de teljes
meggyőződéssel.
– Ah!
– S egyes-egyedül azért jöttem oly messziről, hogy ezt szemtől-szembe
megmondhassam önnek. Különben érteni fogja érdeklődésemet; ön is
meglátogatta Voltaire urat Ferney-ben.
– Kérem, ne emlékeztessen erre a szerencsétlen látogatásra. Még most is
fáj, hogy azt a nagy embert megbántottam. De az ördög gondolta, hogy
annyira tele van hiusággal! Mikor azt magyarázgattam neki, hogy az
_Henriade_-ot nem lehet a _Megszabaditott Jeruzsálem_hez hasonlitani, s
hogy _Pucelle_-je kontár munka az _Orlando_-hoz képest, még csak szóba
állt velem valahogy, de a mikor Rousseaut kezdtem magasztalni, dühbe
gurult, mint egy szinésznő, a ki előtt a másikat dicsérik. Ez az emlék
igen fáj nekem, s higyje el, ön is meg fogja bánni, ha az érdeklődés
czimén szemtől-szembe jól lebírál…
– Eszem ágában sincs az afféle szándék. Ellenkezőleg, csodálni jöttem
önt, mint minden idők legnagyobb gondolkodóját.
– Ó, kérem, fogalmazásaim oly hézagosak!… S mit titkoljam? A helyesirás
ma is sok gondot okoz szegény fejemnek…
– Ha egy nagy gondolkodóról beszélünk, ki törődnék ilyen
csekélységekkel, mint: stilus, helyesirás?
– De, sajnos, irásaim egyéb bajokban is bővelkednek. Igy jóval többet
foglalkoznak pajzán mitológiai jelenetekkel, mint a lét és a végső ok
nagy kérdéseivel.
– Ki tépelődnék ezeken a kérdéseken, a melyekre nincsen felelet?
Nyüglődni az objektiven és a szubjektiven, a magánvalón és a többi
galimatiászon, ez nem bölcselkedés, nem gondolkodás, hanem haszontalan
rongálása az agyvelőnek. Az igazi bölcselő ön, a ki a legbölcsebben élt
minden ismert nagy ember közül. Egyedül Epikur vetekedhetnék önnel, de ő
fölöslegesen sokat értekezett. A bölcsészet az, hogy: minden órádnak
leszakaszd virágát, a többi ostobaság. Nos, többet már nem igen lehet
szakitani a jóból, mint a mennyit…
– Ó, kedves barátom – szakitotta félbe a Tanitványt Waldstein gróf
könyvtárosa – én genovai családból származom, s felmenőim hetedíziglen
tolvajok voltak. Mi tagadás benne, igen sok terheli a lelkiismeretemet.
Haszontalan, vén kártyás vagyok, a ki – önnek megmondhatom – alkalom
adtán igazitgatott egyetmást a szerencsén. Emlékirataimban persze ezzel
nem hozakodom elő, de kérem szives figyelmét hirtelen elutazásaimra.
Őszintén szólván, mindig azért utaztam el hirtelen, mert nem igen
kedveltem a rendőrséget. Szóval, születésemkor zöld posztóba pólyáltak s
zöld posztó lesz a szemfedőm is. Bizonyára, ha pharaóbankról van szó,
kiállok Plátonnal és Arisztoteleszszel, de ne felejtse el, hogy a
kártyából ugyan meg lehet élni, de a kártya nem boldogit. Ó, én
legnagyobb vétkem!
– Mester, az ön egykori foglalkozását az erkölcsbirák nem dicsérik
valami különösen, de ennek a foglalkozásnak megvolt az a jó oldala, hogy
nem számitva az ön három napig tartó kártya-párbaját, meglehetős békében
hagyta az idegeit. Igy testi-lelki képességeit nem bénitotta meg se a
czéltalan elmélkedés, se a Munka, a mely az emberiség életét rövidebbre
fogja, mint a háborúk és a dögvész… És szerelmei? Ön nem beszél
szerelmeiről. Hát nem a szerelem a legnagyobb bölcseség a világon?
– A szerelem? – kérdezte Waldstein gróf könyvtárosa. – A szerelem igen
szép dolog, ha az ember húsz éves. Eszembe jutnak Anna és Marion… Olyan
vidámak voltak, mint két kölyök kutya. Ó, nagyon kedvesek voltak, Anna
és Marion!… De hogy megszenved az ember ezért a néhány évért! Persze, ön
nem ismerte Charpillont. Nem képzeli, mennyire megkinzott a bestia, csak
azért, mert nem voltam húsz éves!…
– Annát és Mariont majdnem egy félszázad választja el Charpillontól. És
a közbülsők, Mester, a közbülsők? Az egész litánia?
– A közbülsők? A közbülsők kissé egyformák voltak s oly gyorsan tüntek
el egymás után, mint egy laterna magica büvös képei. A szerelem szép
dolog, úgy általánosságban, de higyje el, mindenkinek nagyon kevés jut
belőle. Olyan rövid az egész históra! Jobb volna el se kezdeni.
– Bizonyára fájdalmas lehet letenni róla.
– A legnagyobb bölcseség a világon: a lemondás, a lehető legtöbbről
lemondás. Ha húsz éves koromban beláttam volna, hogy a helyes
élet-filozófia nem ez, hogy: sok asszony és kevés könyv, hanem az a
másik, hogy: sok könyv és minél kevesebb asszony, a gonosz Charpillonnak
nem lett volna hatalma rajtam. A mihez az ember nem szokott hozzá, az
nem hiányzik. Anna és Marion nagyon kedvesek voltak, de mennyi öröme
lehet annak az embernek, a kinek a jóléthez nem kell egyéb, csak egy
kancsó friss viz, meg egy pár jó könyv, példának okáért… ó, nem az én
emlékirataim!
– És ezt ön mondja, Mester?! Ön, az élni tudás legnagyobb művésze! A ki
sohase dolgozott, csak örült!
– Azt mondhatnám: mint szakértő szólok a dologhoz.
– Mit gondol, ha módjában volna még egy emberéletet élni, nem kezdené
elülről?
– A világért sem.
– Pedig ön nagyon szerencsés volt.
– Ó igen. S azt hiszem, ez a szerencse velem született. Benne volt a
véremben. Valami naivság lakott a szivemben, a mi pótolta nálam úgy az
okosságot, mint az erkölcsöt. Elhinné-e, hogy mindig szerelmes voltam,
hogy szerelmes voltam Annától egész Charpillonig, minden kedvesembe, a
hány volt, valamennyibe?! Aztán mindig kész voltam koczkára tenni
mindent, az életemet is, öt garas sikerért. Nos, ez a szerencse kulcsa.
Mit nyertem vele? Hetvennyolcz esztendőt.
– S ha ujra húsz éves volna, a mai tapasztalásával?…
– Először is óvakodnám a szerelemtől, a mennyire csak lehet. És
másodszor: rajta volnék, hogy könyvtáros lehessek valahol. Nem Waldstein
grófnál, mert itt nincsenek könyvek, csak likőrök. Hanem ott, a hol
minél több az elzevir. Higyje el, nincs szebb szenvedély, mint a
könyvek. A jogtudomány, a medika, meg a többi, a miket ön
haszontalanságoknak nevez. Mennyi örömet adnak minden váltság nélkül!…
Néha talán irnék, de nem szonetteket, hanem disztichonokat!…
– Seingalt lovag, ön kiábrándit engem. Arra kényszerit, hogy még ma este
eltávozzam innen, uj mestert és más filozófiát keresni.
– Igazán rosszul teszi. Egy gyönyörü könyvet adnék önnek esti
olvasmányul.
– Bocsásson meg, lovag, de legyen szabad emlékeztetnem, hogy én a
Tanitvány vagyok. Végzetem az, hogy folyton a Mestert keressem. Nekem a
mester az, a mi másnak a levegő.
– El fog tévedni a duxi erdőben.
– Az erdőből csak kitalál az ember. Bár úgy volnánk az élet nagy
kérdéseivel is, mint a fák sűrűjével!…
– Az élet nagy kérdéseivel legjobb nem törődni. Ha egy párszor beverik a
fejünket, lassankint megokosodunk.
– Nekem még ez is ábránd – felelt a Tanitvány. – Ne felejtse el, hogy én
csak elvont fogalom vagyok.
– Fogadja részvétemet – szólt Casanova. – Embernek lenni nem jó, mert
homo homini lupus. De egy szegény absztrakcziónak még rosszabb lehet a
sora. Ki gondol egy boldogtalan, jobb sorsra méltó, szegény
absztrakczióval?!
Ezzel elbúcsúztak és a Tanitvány elpárolgott.
Mikor eltünt, Croce, a minden gonoszsággal megkent vén komornyik, a kit
annyira át meg átjárt a bűn, hogy a rossz folyvást párolgott és csak úgy
gomolygott körülötte, kiváncsian kukkantott be az ajtón.
Casanova örömmel ujságolta neki:
– Nem az ördög volt, csak a fia.