Szent Pétert halk, félénk kopogtatás ébresztette fel rövid szenderéből.
Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán
kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.
Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte,
szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.
– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kérdezte a lélek.
– Hadd látom az irást – felelt Péter.
Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag
dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:
– Majd megnézzük a könyvet.
Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel:
KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó
mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.
Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem
igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel;
különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem
szerette a kicsinyeket.
Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a
feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.
Egyszerre felütötte a fejét a könyvből.
– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan
nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon
följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités
valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a
szérüskertben?! Emlékszel-e?
– Emlékszem – szólt a lélek.
– Ez nagyon helytelen volt, Amál.
– Nem t’om, hogy eshetett.
Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s
bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az
öklével ráütött a könyvre.
– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások
és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?
– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van
irva.
– Megesméred tehátlan, hogy nagy megfelejtkezésekben találódtál?
– Megesmérem.
– Amál, Amál, bizony jobb lett volna, ha az olvasót forgatod.
– Fiatal voltam – felelt Amál.
– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban
kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot,
akkor gyere vissza.
Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát,
midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú
férfiú haladt keresztül a szobán.
A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így
szólt:
– Nem jól beszélsz, Péter.
– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket
és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket
szerzének.
– Ők önmaguknak éltek.
– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a
sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…
– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a
melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.
Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb
vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.