Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés
nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis
ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot
bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és
eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban,
hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy
kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor
annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a
szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni.
Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az
ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy
dúgó bogár.
– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá
fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen
egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a
fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a
melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben
végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos
szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen
rettentő sokan!… Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném
fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer,
ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon
mulatságos lesz!
… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe
kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.
Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök
képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában
siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És
másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem
a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy
gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a
dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt
magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!«
Ennyi volt az egész.
De ez éppen elégséges ahhoz, a mit földi szerencsének szokás nevezni.
Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd
mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben
fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az _Ördög pilulái_ban.
Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje
bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré
válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem
kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy
lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem
én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.
Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a
gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok
szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen
ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő
kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül
is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy
mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke.
De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak,
maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény
lélekből gazdag lélek válik.
Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember
korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan
szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az
időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is.
Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s
szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember
volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást
halasztgatta, és nem is rosszaságból.
Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett
legkevésbbé.
Mikor még nagyon szegény ember volt, így szólt magában:
– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez
az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom
jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám
nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a
száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább
lesz annyija, a miből eltemethetik.
A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert
elfogta a lelkifurdalás.
– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a
súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni.
Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz
veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna.
Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.
Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni
Mayernek a bőrén.
– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag
Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha,
szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?!
Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt
veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak kulcsárnéjává, a
felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő
szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu
kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.
Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a
szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így
okoskodott:
– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró
szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek;
Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg
asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert
királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli
néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal
látom el.
Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett
neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a
Felső-Erdősorra.
Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre.
De kissé kárba veszett a hősiesség.
A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két
héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott
lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat
emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.
Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így
szólt:
– Szegény Máli néni!… Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis
olyan sokáig élt!…
Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy
kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül.