Mayer kis hivatalnok volt a Kiskereskedők Takarék- és
Hitelszövetkezeténél. Mayer igen szelid erkölcsöknek örvendett. Mayernek
nem volt egyebe, csak egy mélabús kanári madara, s egy szép olajzöld
őszi felöltője. Mayer egy porszem volt a világegyetemben.
Egy szép reggel Mayert az igazgató behivatta a szövetkezet józsefvárosi
fiókjának legbelső szobájába. Barátságosan kezet nyujtott neki, s
szokatlanul ünnepies hangon szólalván meg, rövid szónoklatot intézett
hozzá, a mely szónoklatot még Mayerhez mérten is kicsinynek kell
vallanunk a nyilvánosság előtt.
Ebben a kicsiny szónoklatban, a terjedelemhez képest, igen sok volt a
»tekintettel« és a »miszerint«. Benne volt továbbá a pénzpiacz adott
viszonyainak körültekintő mérlegelése s dióhéjban az egész jövő évi
költségelőirányzat. De benne volt végre az az örvendetes hir is, hogy az
igazgatóság, tekintetbe véve minden tekintetbe veendőt, Mayert kinevezni
méltóztatott az intézet harmadik könyvvezetőjévé, nyolczszáz forint évi
fizetéssel és százhatvan forint lakáspénzzel.
Az öröm nem öl. Mayer savószinü arcza, a gyors előmenetelhez képest,
hirtelen érdekes, előkelő halványságot öltött; de ez volt az egész. Maga
is csodálkozva vette észre, hogy ugyanazon a hangon rebeg köszönetet,
mint a melyen előbb beszélt, mikor még nem volt ilyen nagy hivatalban.
Mayernak a kartársai, hasonló, kivételes helyzetekben, igen nagy
bolondságokat szoktak elkövetni. A megfontolt Kohn tavaly ilyenkor sört
fizetett az egész osztálynak; ő maga keveset ivott a sörből s mégis
fájós fejjel ment haza. A könnyelmü Varga pedig a januári előléptetéskor
elment egy mulatóba, majd egylovasra ült s kihajtatott éjjel a
városligetbe, és végül reggel, jóval kapunyitás után ballagott fel a
lakására. Mindezek bizonyára igen nagy balgatagságok voltak; de Mayert
még jobban megbolonditotta a hirtelen öröm. Ismétlem, Mayer igen szelid
erkölcsü fiatal ember volt; s az ilyenek, ha megkótyagosodnak, nem igen
ismernek határt a bolondságban.
Mayer azt cselekedte, hogy kiment a Felső-Erdősor 179. számú házába s
ott fölment a negyedik emeletre; feljebb már nem mehetett, mert feljebb
már nem voltak lakások. Mayer egy idő óta gyakran megjelent ezen a
minden világi zajtól messzeeső magaslaton; s ilyenkor három kisasszony
közül mindig a legkisebbik nyitott neki ajtót.
Ez a kisasszony mindig koczkás ruhában járt, nagyon szépen tudott
mosolyogni s némi hasonlatosságokat fedezett fel Mayer és Orlando gróf
között, a kiről sokat olvasott. Egyebet nem igen érdemes róla
feljegyeznünk, mert igen elmosódó szerepe lesz történetünkben.
Ellenben jegyezzük fel, hogy szebb időt már képzelni se lehetett, és
hogy az ablakok nyitva voltak. A szomszéd kertben két orgona-bokor oly
szertelenül illatozott, mintha csak a Zola Emil regényéből ültették
volna ide. A közeli kávéházban zene szólott. Azt játszotta, hogy:
Mi két szeretők vagyunk,
A ki’ bujdos’ a világba’…
Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven
forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.
Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának
negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek
a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli
megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.
Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes
fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval,
konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak
erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét
elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással
szól a tétel mellett.
Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a
nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári
józanság kikötője felé.
Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp
oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó
hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett
volna szólnia a megbomlott Mayerhez:
– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék
önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az
életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró
nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással.
Becsüljük egymást a távolból s egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk
néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.
De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi
magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.
Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes
ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát
azzal, hogy megvakarta egy kissé.
Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s
aggasztóan szigorú viszonyaira.
November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán
átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan
nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.
A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem
vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját,
mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.
Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás
ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a
ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges
természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt,
csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre.
Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a
temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint
egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.
Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a
család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is.
Mayer egyátalában nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták
az egyenlegei.
Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen
mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek
megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző
mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a
kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal
nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen
nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke,
valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.
Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz
szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s
melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha
csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával.
Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott
az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok
börtönét.
S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből,
hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő
folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő
Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny
része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a
rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal
dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből
négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly
kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három
fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer
koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele.
Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek
bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó
napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s
Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.
Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy
rendelkezett:
Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi
szükség.
A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S
ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az
uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre
megszünt mosolyogni.
Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a
németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a
haldokló családhoz, a negyedik emeletre.