Másnap, Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kiváncsi volt rá, mi
történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálra
itélthez.
A hogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem
rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrecz
rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.
A púpos hátán végig futott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas
véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s tovább állt.
Az ajtó-csattanásra rémitő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos
egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle
káprázott?… Vagy amaz egyre orditott odaát?!…
Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másod napján, mialatt
Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piaczon egybe
gyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megujuló
rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű
fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos
könyörgéssé.
Végre elhallgatott a hang.
Az ünnepek után – ötvenhat óra mult el, hogy a halálra itélt éhezett és
fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már
bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama
sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemenczéhez.
A déli nap bevilágitott a deszka-bódé hasadékain. Mr. Reginald jól
láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már
nem bömbölt, csak nyögött.
Mikor az ajtó kinyilt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem
volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó
zsarátnoka is kialudt belőle.
Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:
– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó
kutya, vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban
tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a
kelepczébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törlészkedő hasznos
háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen,
nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak
elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni,
miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan,
óvatosan, kanyarogva, a hogy a kigyó csúszik?! Miért nem nyilt ki az
eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely
mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban,
miért szóltam nyugodtan: »Sötét van; mindegy«?! Miért nem törődtem a
puskás liliputiakkal, a kik körülfogtak s átcsaltak a veremből
széttörhetetlen vas ketreczembe?! Miért nem tanultam meg később a
rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátitottam el a táncz művészetét,
a tizig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban
járni és az arczomat fintorgatni?! Isten veled már, harcz vidám zenéje,
fenevadak erdőt reszkettető, vidám orditozása, lángoló erdő, napfény
izzó heve, puska-ropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek,
kemény húsú, széles pofáju, szép oroszlán-asszonyok! Nem dulakodom többé
veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez
győztes sörényemet; nem birom le, halálos reszketéssel teli édes
gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten
veletek szép oroszlán-asszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek,
csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már
búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vaczogok, haldoklom a
hidegtől, a ki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, a kinek
szét kellett volna marczangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e
én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Ime, ez a pislogó,
hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép
afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó márczius szerelmi
bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges
macska vagyok, a kit földre tepert az éhség s a ki könnyezik a hidegtől!
* * *
Mikor Mr. Reginald utóljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem
mozdult. A púpos kinyitotta a ketrecz ajtaját, rálépett az oroszlán
tetemére, s kis pálczájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen igy
szólt:
– Quos ego!