1927-ben, egy csunya novemberi éjszakán, James Riderhood, a nagy jockey,
a ki 1908-ban _Orthodox_-on, a század lován, canterben és
megszámlálhatatlan hosszuságokkal nyerte meg az Eclipse Stakes-t
_Westminster_ és _Iron Cross_ ellen, a megöregedett James Riderhood, a
ki tizenegy egymásután következő esztendőben volt champion-jockey-ja
Angliának, s dicsősége tetőpontján hirtelen hagyta el a gyepnek mondott
boronált térséget, skótországi kastélyában, a hol megostromolhatatlan
visszavonultságban éldegélt, egy éjjel, mialatt az északi szél vadul
verdeste, rázta kastélyának kapunagyságú, íves ablakait: nagyon szépet
és nagyon különöset álmodott.
Azt álmodta, hogy Orthodoxon ül, s lépést megy egy végtelenül csöndes,
elhagyott pályatesten, abban a szürke homályban, a melyet néha, késő
őszszel, a reggeli galoppok kezdetén látott egy-egy futó perczre.
Csakhogy ez a homály most nem oszlott, hanem sűrűsödött; a napnak nem
volt sehol semmi nyoma, s ez az egyforma, néma szürkeség oly szomorúnak
tünt fel előtte, hogy lassankint valami névtelen nyugtalanság fogta el.
A pályát nem ismerte. Epsomhoz hasonlitott egy kicsit, de olyan
roppantnak, olyan végtelennek tetszett, a milyet nem látott soha. Hogy
hová megy, nem tudta; a czélt nem látta, s az indulópontra nem mert
visszatekinteni. Hirtelen a lovára pillantott. Orthodoxon fénylett a
szőr, mint régen. De hiába simogatta a nyakát, a ló csak nem akart
nyeriteni. Ekkor látta, hogy az elíziumi mezőkön jár, azért nincs nap az
égen.
Végig futott rajta a hideg, s megsarkantyúzta a lovát. A paripa megnyúlt
alatta s vágtatni kezdett. De ebben a pillanatban más paták dübörgése
ütötte meg a fülét; tisztán hallotta, hogy mögötte is vágtatnak. Ész
nélkül forgatta meg a kantárt, mint abban a finish-ben, melyben csak egy
fél-hosszusággal verte meg _Eviradnus_-t, s a táltos rémülten repült
vele. De az idegen lovak patái mind közelebb verték a földet; Orthodox
izzadni kezdett, s lovasáról csurgott a verejték. Már csak ötven-száz
méternyire lehettek üldözői; a tulvilági paripák patkói süketitő
dübörgést vittek végbe a kemény talajon, s az üldözött egy halálos
ölelésre rántotta meg a két karját, s szoritotta lovához térdeit. De nem
segitett rajta ez az utolsó erőfeszités sem. A tulvilági lovasok
sarkában voltak, s mint fergeteg rohant el mellette egy lovas, a kiben
az üldözött Archerre, a nagy Fred Archerre, a mult század héroszára
ismert. Orthodox lovasa, a ki az egyenetlen küzdelemben már elveszitette
sipkáját, üveges szemmel meredt a látományra; de amaz visszafordult
nyergéből s nyájasan kiáltott feléje:
– Hollá, utánam, kis Riderhood!
Ebben a pillanatban elhagyta egy másik lovas is, a ki Fred Barrett volt,
Fred Barrett vonásról-vonásra. S a mult századi champion, a kit James,
istálló-fiu korában, még látott egyszer-egyszer, épp ugy kiáltott át
hozzá, mint a másik:
– Hollá, utánam, kis Riderhood!
És azonképpen a többi lovasok is, a szellem-jockey-k, a mint sorra vagy
csapatosan vágtattak el mellette, mind biztatták:
– Utánunk, kis Riderhood!
De Riderhood már nem remegett. Valami édes melegséget érzett egész
testében s egyszerre visszanyerte husz éves korának teljes erejét.
Orthodoxról is eltünt az izzadtság; a szőre megint csillogott, mint az
arany. Egynéhány szökkenéssel utólérték a fényes társaságot s
beleilleszkedtek a csapatba, mely őrült iramlásban vágtatott tova. Az
iram egyre vadabbá lett, a homály egyre sűrűbb, Riderhood már nem
látott, nem hallott semmit, csak végtelenül könnyűnek érezte magát,
valami csodálatos jó érzés járta át a testét, és fölébredt.
Ebből az álomból megértette az öreg James Riderhood, hogy napjai meg
vannak számlálva. A végzet rendelését békén, megnyugvással fogadta. Már
negyvennyolcz éves volt; elérkezett a jockey-életkor utolsó mesgyéjéhez.
Ugy találta, hogy rendén van a dolog. Ehhez képest, reggelre kelve,
magához hivatta az udvarmesterét s így szólt hozzá:
– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok.
– Ó, uram! – tiltakozott Mr. Halifax.
– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok – ismételte James Riderhood.
– Az lehetetlen, uram. A halál nem mer bekopogtatni önhöz.
Mr. Halifax cselédnek tekintette James Riderhood kivételével az egész
világot. Cselédnek tekintette a halált is.
– Pedig már megtette, mr. Halifax. Álmomban Archert és Barrettet láttam,
a kik hívtak. Mennem kell.
– Ó, uram, ön megrepeszti szivemet – sirt Mr. Halifax.
De James Riderhood nem törődött a szerződéses könnyekkel, hanem így
folytatta:
– Mit csinálnak fiaim, az igen tiszteletreméltó gentleman-ek?
– Az igen tiszteletreméltó gentleman-ek tanulmányaikkal vannak
elfoglalva.
– És kis fiam, Benjaminom?
– Ő az istállóban van, s a lovakat itatja.
– Jól van, nagyon jól van – erősitgette James Riderhood. Aztán kiadta a
rendeletet:
– Mr. Halifax, küldje ide az igen tiszteletreméltó gentleman-eket.
Mielőtt a czélponthoz érek, el akarom látni őket atyai tanácsaimmal.
Az igen tiszteletreméltó gentlemanek megjelentek. Hárman voltak,
mindannyian kifogástalan redingoteban, magas gallérban, s fénylő
czilinderrel. Arczra nagyon hasonlitottak, s ha termet dolgában
véletlenül nem úgy következnek egymásra, mint az orgonasíp, James
Riderhood összetévesztette volna őket.
– Uraim – kezdte – életem végéhez közeledik, s önök szivesek lesznek
meghallgatni atyai tanácsaimat.
– Igen, uram – szóltak a gentleman-ek kórusban.
– Mr. Bill – folytatta James Riderhood – első szavam önt illeti, mert ön
a legidősebb gyermekem.
– Ugy van, uram – felelt mr. Bill, az őt jellemző komoly
határozottsággal.
– Mr. Bill, ön a politikai pályára lépett. Ez a pálya nem tetszik nekem;
nem fejleszti a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha
boldogulna rajta. Nem nehéz ez, mr. Bill. Csak egyet ne téveszszen szem
elől soha. Ez az egy: hogy mindig eltalálja, mit gondol a másik, a kivel
beszél; s mindig csak azt mondja, a mit amaz egy percz mulva mondani
akar. A mit ön gondol, azt ne emlitse soha; legjobb, ha éppenséggel nem
gondol semmit. Aztán, mindig és mindenek felett: komoly legyen. Ha nem
tudna elég komoly lenni: tartson traininget; zárkózzék el a szobájába s
mindennap két vagy három órát pofozza magát.
– Igen, uram.
– Remélem, mr. Bill, hogy nagyra fogja vinni. Önből államtitkár lesz,
talán miniszter. Ha ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű
barátra fog találni.
– Igen, uram – szólt a gentleman.
– Most önön a sor, mr. Sam. Mr. Sam, ön az egyházi pályára lépett. Nem
szeretem ezt a pályát, mr. Sam; nem kedvez a jellemnek. De ha már ezen a
pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Csak egy tanácsot adhatok
önnek, mr. Sam; de ez a tanács, higyje el, kitünő. Legyen kaczér. Az
egyháznak nehéz napjai vannak; nem a hitvallás, csak a megalkuvás
élteti. Mr. Sam, legyen okos, mint a kigyó, s kaczérkodjék a
hitetlenséggel, a mikor csak lehet. A szerelemben és a vallási dolgokban
az első szabály az, hogy: mindent igérjünk és semmit meg ne tartsunk.
Legyen hajlékony és sima, másképp örökkön plébános marad. De ön püspök
lesz, mr. Sam; s ha véletlenül ügyetlenséget követne el, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.
– Igen, uram – felelt a második gentleman.
– Végül, mr. Tom, önhöz is volna pár szóm. Ön a tudományos, pályára
lépett, mr. Tom. Gyengéllem ezt a pályát; parlagon hagyja a jellemet. De
ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Figyeljen rám,
mr. Tom, s ne felejtse el a tanácsomat. Soha se keressen másféle
igazságokat, csak olyanokat, a melyek mindenkinek hasznot hajtanak.
Hagyja békében a csillagokat, s álmodjék a malmokról. Mr. Tom, önből
egyetemi tanár lesz, vagy felügyelő-bizottsági tag a britt királyság
összes társaságaiban. Még egyet. Soha se mulaszsza el úgy viselkedni,
mintha csakugyan tudna valamit. Ha netalán elárulná magát, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.
– Igen, uram – felelt a harmadik gentleman.
– És most, uraim, jó éjt – végezte James Riderhood. – Önök szivesek
lesznek beküldeni hozzám a kis fiamat, Benjaminomat. Az istállóban van,
s a lovakat itatja.
A gentleman-ek tisztelettel hajoltak meg s kimentek a szobából.
James Riderhoodnak vékony ujjai tánczoltak a türelmetlenségtől.
Néhány pillanat mulva egy tiz-tizenegy esztendős fiú húzta be két apró
lábát a szobába, egyiket a másik után; egy széles vállú gnóm, a ki
kicsiny volt, mint egy hat esztendős gyerek, s egy öreg arczu fejet
czipelt bornyunyakán. James Riderhoodnak ragyogott a szeme. A kis
gnómnak olyan szép O lába volt, hogy öröm volt nézni. Mintha lovon jött
volna a világra.
– Ben, gyere ide – szólt James Riderhood. – Gyere ide, aranyos, ülj az
ölembe.
Ben oda húzta nehéz vállát és két apró lábát, hirtelen fölvetette magát
apja térdére, s úgy ült szembe James Riderhood-dal, mintha lovagolna. A
két kis vézna, öreg arcz összehajolt; s a ránczos, szőrös vén majompofa
szeretettel simult a kis majomhoz.
– Ben, én meghalok. Az éjjel Archert és Barrettet láttam; értem jöttek.
De nem akarok addig meghalni, a mig a lelkedre nem beszélek.
– Aoah! – bődült el Ben.
– Ne sirj, Ben, hanem figyelj a szavamra. Te még nem választottál
pályát, kedves kicsi fiam; azt akarom, hogy jól válaszsz, nem úgy, mint
a bátyáid. Nem mondom neked, a mit nekik mondtam, hogy ha egyszer
ügyetlenséget találsz elkövetni, a vagyonodban hű barátra találsz. Te
nem fogsz ügyetlenséget követni el soha. Akármelyik pályára lépsz,
mindenütt ember lesz belőled; de én azt akarom, hogy ha okvetetlenül
ember lészsz is a gáton: egyúttal boldog ember légy, s ne terhe
önmagadnak.
Ben fölemelte kis majom képét s figyelt a vén majomra.
– Ben, légy jockey. Ez a legszebb mesterség a világon. Mert nincs
mesterség, mely egész embert követel, csak ez az egy. Megköveteli, hogy
minden pillanatban eszednél légy, s mindig helyén legyen a szived.
Megköveteli, hogy a karod erős, biztos és ügyes legyen, s megköveteli,
hogy művészet lakjék a lábadban. Megköveteli a tested s lelked
egyensulyát, és megköveteli, hogy egészségednek ne legyen se hiánya, se
fölöslege. Megköveteli a becsületességet és a józanságot, a feltalálást
és a határozottságot, az éberséget és a nyugodtságot. Megköveteli, hogy
ura légy a paripádnak is, önmagadnak is, s megköveteli, hogy mindig
koczkára tedd egész létezésedet. A legtöbb ember emberségének csak egy
részét viszi az élet küzdelmébe: egyik örökkön pihenteti a lábát, a
másik örökkön pihenteti a fejét. Egyik gyakran koczkáztatja a nyakát, de
a levegőben tornázó tetszése szerint lehet ostoba; a másik a
gondolataival dobálózik úgy, mint a kókler a késekkel, de a testét
kivonja a játékból. Csak a jockey az, a ki mindig testével-lelkével,
egész személyével, mindenével játszik. De a kárpótlás, a melyben
részesül, méltó a koczkázatához. Ha az életünk rövid, mily gazdagság
ebben a rövid életben! Hir, dicsőség, szerencse, nagyúri vagyon, sikerek
és édes izgatottság: mind részed lehet bennök abban a korban, a melyben
a többieket még el sem eresztették a pórázról. Mig a többiek fogatlanul,
gyomorbajosan, öregen és fáradtan érik el első sikereiket, te huszonöt
esztendős korodban fenékig üritettél minden arany-serleget. És aztán a
diadal mámora, Ben, a diadal mámora! Nincs édesebb, mint a diadal
mámora. A természet arra rendelt bennünket, hogy küzdjünk akármiért,
hogy kivivjunk bármit, hogy diadalokat arassunk, az ő czéljaira, ha
kicsinynek tetsző téreken is, ha nem is tudjuk, mi végre. S csak az az
egész ember, csak az mondhatja, hogy élt, a ki megizlelte a diadal
mámorát. Ne mondd, hogy itt a czél csekély. A czél mindenütt csekélynek
látszik. Mert ezen a világon minden csak játék; az emberek, bármivel
foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi
emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre
szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja
meg soha; valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem. S játék és
játék közül van-e szebb játék, mint a ló? Azt hiszed, többet ér
ügyiratokkal játszani, vagy gondolatokkal, a melyekben egy év multával
magad sem hiszesz?! Többet ér játszani a végből, hogy az emberek egy
félórával hamarább érjenek oda, a hol maguk is valami játékot keresnek?!
Eh, hidd el nekem, nincs szebb játék, mint a ló, ez a gyönyörü állat, a
mely az emberi észnek és karnak a legszebb sikereket szerzi. Micsoda
érzés: uralkodni ezen a nemes, élő szerszámon! Látod, Ben, a szeretőt el
lehet felejteni, de a lovat nem. Mert ez részese volt a sikereinknek, s
a dicsőség vize az, a melynek az izét nem felejti el az ember soha.
Mondok neked, Ben, valamit.
Egy héttel azelőtt, hogy ide visszavonultam, a liverpooli nagy akadályra
készültünk _Adventurer_-rel. A windermere-i herczeg, a ki a versenyt
minden áron meg akarta nyerni, rávett, hogy a verseny előtt a
kastélyában gondozzam az egészségemet, s ki ne mozduljak onnan. Elejét
akarta venni, hogy valami bajom lehessen, mert _Adventurer_-t idegen
lovasra bizni, annyit jelentett volna, hogy: »hagyjatok fel minden
reménységgel.« A herczeg ágyában kellett aludnom, csak az ő szivarjait
szíhattam, a szakácsa csupán nekem szolgált, s a herczeg, hogy
véletlenül idegessé ne tegyen, beköltözött a klubba. Egy hétig állottam
az úri módot, de aztán nagyon meggyülöltem ezt a kanári-kényelmet. Két
nappal a verseny előtt kiszöktem a kastélyból, s azon az éjjelen
bejártam Liverpool összes csapszékeit, azzal a jó szándékkal, hogy
reggel visszatérek rabságomba. Ez a vállalkozás veszitett el örökre.
Nagy tivornyába keveredtem, melynek a képei ma már összefolynak előttem.
Csak arra emlékszem, hogy tizenkettőkor, a kikötő táján, egy vörös
blúzos ember igy szólt hozzám: »Riderhood, azt mondom önnek, hogy a nagy
liverpooli után egy hétig önről beszél egész Anglia!« Sok gint ittam, s
jól esett a hizelgés. De reggel felé, mikor már violaszinü ködben láttam
a lebujt és részeg czimboráimat, mintha ugyanaz az alak állott volna
elém, csakhogy most már fekete blúzban, s igy dörgött volna a fülembe,
poharát rám koczintva: »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy
liverpoolin kitörte a nyakát!« Akár csak jeges vizzel öntöttek volna
végig; egyszerre kijózanodtam. Haza mentem, s a szél kifujta a fejemből
a pálinka-gőzt. De aludni nem tudtam. Fel-felriadtam, s kábultságom
álomképeiben hol a vörös, hol a fekete embert láttam. »Azt álmodtam, mr.
Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát.« S már láttam
magamat betört fejjel, aludt vérrel boritva. A babona megszállt,
lenyűgözött, legyőzött. Másnap megszöktem a herczegtől, s nem lovagoltam
többet.
És aztán, Ben, aztán nem győztem eleget siratni a könnyelmüségemet.
Azóta nem élet az életem. Ó, hogy akkor megriasztott a babona, és nem
ültem nyeregbe! Hogy melyiknek lett volna igaza: a vörös embernek-e,
vagy a halál-madárnak? – nem tudom. De mindegy. Ó, ha akkor megnyertem
volna a nagy liverpoolit!… Istenem, mindig sajog a szivem, hogy ez
örökre hiányzik az én szép életemből. És ha kitöröm a nyakamat?!…
Veszitettem volna vele valamit? Semmit. A többi sár volt. Örökre
szerencsétlenné tett a tudat, hogy beteg-székben ülök, és Orthodox,
Orthodox nincs többé alattam!
Egy óra multán James Riderhood hátra hanyatlott karos székébe, s udvari
papja a haldoklók imádságát kezdte mormogni a feje fölött. James
Riderhood egy darabig vele imádkozott, s fiai is, a kik előtte állottak.
Aztán elhallgattak. A haldokló lehunyt szemmel, mozdulatlanul pihent
karos-székében. Már azt hitték, hogy meghalt, midőn ismét felnyitotta
pilláit, tekintetét ráfüggesztette Ben-re, s ajkai ezt motyogták:
– Légy jockey, Ben, légy jockey.
S a következő perczben utólérte Fred Archert.