Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a
ki igy szólt hozzá:
– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a
Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete
türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta
mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják
eltemetni.
Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:
– Megyek.
Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:
– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle
semmi, csak a nagy fekete szeme.
Dom Gil fölemelte a fejét.
– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen
megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha
gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért
jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz.
Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.
És megigazitotta fején birétomát.