Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak
nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.
És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:
– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?
Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.
Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról
beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt,
hogy:
– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.
A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak,
mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak,
látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.
Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:
– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.
És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.
– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért
spanyolországi rokonom epedett.
De igaz volt.
– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából
Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé,
elpanaszolni nekik bánatát.