Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A
házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt,
hogy: a folyó.
Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját
pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy
szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a
fején s harsányan fütyörészett.
A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment
az ablakhoz s bekiáltott hozzá:
– Ereszsz be, szép virágszál.
– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes
szolgálója leszek.
De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.
– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt
se bánom.
– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem,
hogy engedelmes szolgálója leszek.
– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a
rokkánál a helye.
– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt
az igen különös és igen derék embert!…
– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s
mindjárt beesteledik.
– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?
– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.
Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva
nézett utána.