– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így
vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és
köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek
közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.
Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia
nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de
nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se
tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.