Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát,
hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A
borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit
rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.
Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia
igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.
És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy
Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.
Azt mondta, hogy:
– Nem. Ő igen különös ember, és én engedelmes szolgálója leszek.
Az éltes delnő nem tudott hova lenni bámulatában.
De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén
felindulását, így szólott magában:
– Bizzuk az időre a dolgot.
A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta
volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és
számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.
Egy szép nap Dom Gil fölkerekedett és így szólt Melancoliához:
– Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik
nézni zöld nadrágomat.
Melancolia egyedül maradt és csudálkozva nézett körül a szobájában.