A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek
asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian
türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő
hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem
környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak
voltak.
Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy
asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő
volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem
evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a
sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos
oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat
tartottak eléje.
Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a
gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette
birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:
– Én Dom Gil vagyok, a zöld nadrágú.
A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes
delnő lenyelt egy nagy darab süteményt, és helylyel kinálta meg Dom
Gilt. A fiatal leány így szólt:
– Nevem Melancolia.
– Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü
Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote
de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik
ezt előttem.
– Nem, uram – felelt a fiatal leány – én egyszerüen Melancolia vagyok.
– Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak
tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert
gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak.
Legyen üdvözölve asztalunknál!
Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól
találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap
bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép
csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete
szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.
Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így
szólt Dom Sanchohoz:
– Feleségül veszem e leányt.
– Vagy úgy?!… – álmélkodott Dom Sancho.
De többet nem szólt egy szót se, mert Dom Sancho filozóf volt.