– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü
őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék
fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két
édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád
vár!
De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő
tisztásán találkozott.
Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap
után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór
királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.
– Porfelhőt látok – szólt néha. – Alighanem a királyfi jön.
De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a
vadászt.
Langli megrémült.
– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk.
Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én
gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már
nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.
Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.