Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s
prüszkölő fekete paripán érkezett.
– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott
bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.
De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:
– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem
királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal
himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.
A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája
testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és
búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.
A tündérek is eltüntek a gyepről.
Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta
megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:
– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.
Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt
testvéreihez:
– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a
királyfi?
Semmit se láttak, Flór és Eliant.