Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen
ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór
homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot
szedni.
Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal
nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először
sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.
De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére
könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért,
mégis megrettent.
A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.
– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra
látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!
Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem
futott el.
– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. –
Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.
Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.
Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:
– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!
S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.
Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:
– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.
Flór és Langli nagyon megijedtek.
– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.
– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem
gondolok többé a vadászra.
De Eliantnak hiába beszéltek.
– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a
rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a
frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.
Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór
pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott
a fülébe:
– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja,
hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a
réten?!
És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.
– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg
végső akaratját?!
Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról
beszéltek neki.
– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.
– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.
De Eliant csak a pásztorra gondolt.
– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy
gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.
– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?
– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta
Eliant.
– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.
– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.
S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg
az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk
szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze
volt.
– Legyen – szólt Eliant.
– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég
csillagait.
– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.
– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.