A grófkisasszonyokat úgy hivták, hogy: Langli, Flór, Eliant. Fenn laktak
a Fellegvárban, ott is az ó-toronyban, annak is a legfelső emeletén.
Lentebb az apjuk lakott, a ki valóságos gróf volt. Tetőtől talpig gróf;
a feje búbjától a lábujja bütykéig. Ez a gróf igen sok névvel
ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy
elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:
– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…
Délig tartott, a mig egészen elmondta.
Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen
fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania,
reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az
állapotot, s egy szép nap megszökött.
… Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva
látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben
sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte
kicsattantak a sötét pirosságtól.
Ugyanaznap a gróf magához hivatta Langlit és igy szólt hozzá:
– Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly
szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári
Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura,
Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!
– Igen, apám – szólt Langli.
– Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a
természet oly mostoha!… Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De
rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön
érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett
s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba,
s nézd meg, nem jön-e a királyfi?
– Igen, apám – szólt Langli.
Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles
kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket
látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem
jött.