A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s
a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő,
arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből
faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.
Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás
térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre
gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak
súlya alatt.
A kis cselédek lerakták a roppant nemes érczeket; Lilith felocsúdott.
– Egyél és igyál velem – szólt a prófétához.
Jónás evett és ivott.
– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben,
fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a
szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint
szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben.
Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől
mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.
Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám.
– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis
korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács;
akasztott ember bőréből való.
Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész
házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és
bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek
előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.
– Milyen furcsák! – szólt Jónás, de nem vidámodott fel.
Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de
Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.
– Jöjjenek a zenészek – ugymond.
A törpe ponttá görnyedve gurult el.
És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát
fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat
fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás
nem nevetett rajtuk.
– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.
Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a
zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény
szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.
– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő
Veresbegyet.
Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta
kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.
Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és
ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.
– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.
A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a
bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s
megpenditette a hárfát.
– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a
legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a
világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam
oda érte.
Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a
mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő
szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s
mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a
Veresbegy dala is.
Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy
szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni
mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak
volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.
S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s
Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét,
aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte
járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a
zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül,
hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.
Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a
szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét
látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur
él és parancsol.
Fölkelt, letépte fejéről a rózsakoszorút és igy szólt:
– Eressz el, megyek hirdetni a vezeklést.
Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten
kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.
– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok
szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni
fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat.
Kövess.
* * *
A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak
a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!
Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a
küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete
borból.
Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét
gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany
sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke
volt.
Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a
másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak
szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive
vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket.
Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a
szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.
A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit
látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.
Leborult a földre, s azt rebegte:
– Imádlak.
|
Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn
derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren
hajóslegényektől tanult.