Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját,
mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós
Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.
– Majd máskép lesz minden. Menjünk tovább.
– Meg van gárgyulva – vicsorgatta a fogait Dáthán.
– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is;
minden elmúlik.
– Ó, mikor látom ismét?! – könnyezett Mikimóki.
– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.
És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán
és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad
vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.
Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az
urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és
leste ajkáról a szót.
– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket
kiállottál.
Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.
Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith
remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith
közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a
hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!«
– s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith
elnevette magát.
– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De
miért nevetsz?
– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én
kis eszelősöm.
És megcsókolta a próféta haját.
Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.
– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.
De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig
késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.
A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin
leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága
olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről
finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották;
karjain arany pereczek fityegtek.
Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor
Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás
elvörösödött a haja gyökeréig.
– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.
– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy
mezitláb járjak.
– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.
Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán
elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony
közé.
– El fogok esni benne a rögön – szólt Jónás.
– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok
neked, és selyemmel párnázott kocsit.
Jónás nem szólt semmit, de még jobban lehorgasztotta az orrát.
– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.