Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát
porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:
– Most pedig keritsétek elő Reczepiczét.
Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle
mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az
mindjárt kitudódik.
Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely
a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a
meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos
liba-fiókákkal törölgették a testét.
Reczepicze a kezét is összecsapta bámulatában.
– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a
lábod!
Nem mondom meg, mit látott.
Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a
párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette
magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:
– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én
akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.
– A bolond Jónást akarod? – kérdezte Reczepicze álmélkodva.
– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még
egyszer, hogy mit parancsoltam.
– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd,
szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s
hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy
aranyos hajszálért.
Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a
tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.
– Siket vagy?! – vijjogott. – Vagy elaludtál állva?! Mégis itt vagy?!
S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik
cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének.
A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány
pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött
ürge.
Lilith még utána szalasztotta a legkisebb cselédjét:
– Kiáltsatok rá, hogy jaj neki, ha egyedül jön vissza.
De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor
előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt
a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak
fehér ruhája után.
A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között.
Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében
térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a
nyakába.
Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.
– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz
jönni?!
Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog
kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja
szállongott körülötte.
Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.
– Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!
– Nem jön – suttogta Reczepicze.
– Tudta, hogy hova hívod?
– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint
gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a
vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá:
»Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből
élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba
menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire
kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ
legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a
verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!… Te bolhák vacsorája, te
világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy
nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány,
a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a
fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és
népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú
vagy.«
– Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.
– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki
gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában
voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam,
hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod
megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá
s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós
szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt
rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.«
»Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az
utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám,
bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a
világon.
– Majd meglássuk – válaszolt Lilith.
– Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.
– Magam megyek – szólt Lilith.
– Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.
– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak
és tarts bűnbánatot.
Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az
alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony
jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos
csarnokban.
– Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.
Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly
keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani;
Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden,
türelmesen.
De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.
Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett.
Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely
szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant
fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.
Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj
borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal.
Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett
odafenn.
Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele,
megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát
csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:
– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz.
Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.
Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.
– Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.
– Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.
– Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.
– Tudom – felelt Jónás.
De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.
– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg
akarok térni.
– Az már más – felelt a próféta.
Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az
idegennek.
Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett,
hogy a Lilith mosolya világit az éjben.
– Gyere velem – szólt Lilith.
– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta
bizalmatlanul.
– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem
párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet,
drágaságaimat…
És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott
mosolyogni.
– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? –
aggódott a próféta.
Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny
egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.
– Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.
– Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.
És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben,
s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton
tul, odaát, halkan susogott a viz.
– Asszony, te gonoszat akarsz velem.
– Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.
– Megyek – szólt Jónás.
* * *
Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt,
tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize
szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága
nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.
… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott
Lilith.
– Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.
– Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.