Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit
úgy hivtak, hogy Lilith.
Lilith a felső városban lakott, malakhit-kőből épült, hűvös palotában.
De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden,
rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a
thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így
beszéltek róla:
– Ez Lilith, a ki közülünk való.
Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve,
sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:
– Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most
mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte
folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.
Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit
gondoltak magukban:
– A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra
való, hogy játszszék vele az ember.
Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is
utána néztek a rózsaszekérnek.
A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények;
tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak
annyit tudtak Lilithről, hogy rózsa-szekéren jár, a gazdagok tudták azt
is, hogy miért jár rózsa-szekéren.
Lilith azért járt rózsa-szekéren, mert Lilithnek nagyon szép szeme volt.
A legöregebb niniveiek sem emlékeztek tündöklőbb szempárra. Olyan volt
az, mint két meleg fényű, mély tüzű zafirkő; a ki bele nézett a
rejtelmeibe, lehunyta a szemét, s aztán zafirkéknek látta az egész
világot.
Az emberek bolondok voltak már az ó-korban is. A felső városban, a ki
csak kezét-lábát birta, veszkődött ennek a kék fénynek a sugaraiért.
De Lilith csak három embert szeretett: a tudós Abiront, a vitéz Dáthánt
és a kis Mikimókit.
Mikimókit azért szerette, mert a Mikimóki apjának négy tornyocska volt a
házán, mint a fővezérén. Lilith nagyon szeretett volna ebbe a házba bele
költözködni, de különben is kedvelte Mikimókit, mert Mikimókinak soha se
volt egyéb gondja, mint hogy neki a kedvében járjon.
Nagyon derék gyerek volt ez a Mikimóki, csak egy hibája volt. Ha nagyon
megharagudott valamiért, vagy nagyon megnézett valami fehérszemélyt,
egyszerre csak összeesett s eltört. Úgy kellett aztán nagynehezen
összeragasztgatni.
A vitéz Dáthán már egészen más fából volt faragva. A vitéz Dáthánt azért
szerette Lilith, mert egyszer azt álmodta róla, hogy egy oroszlánnak
szétszakitotta az állkapczáját. A vitéz Dáthán soha se mondta meg, hogy
igaz volt-e ez az álom vagy sem?
Végre a tudós Abiront azért szerette, mert ez mindig okos dolgokról
beszélt neki.
Abiron ismerte a csillagok járását, a füvek gyógyitó erejét, s tudta,
hogy vannak más világok is a thuja-ligeten tul. Meglehet, a madarak
beszédét is értette. Madarakkal beszélni ugyan senki se látta, de annál
többet látták beszélgetni magában, s ezért nagy tiszteletben állott.
A tudományt nem lehet véka alá rejteni, s Abiron szeretett Lilithtel is
tudós dolgokról beszélgetni. Nagyon komoly ember volt, s Lilith sokáig
el tudta hallgatni.
Az igaz, hogy nem egyformán hallgatta. Néha, a legbölcsebb beszédek
alatt, csak nevetett, s azt mondta, hogy mindez ostobaság; viszont, más
dolgok hallatára, a száját is eltátotta, olyan szent félelemmel
hallgatott. Ilyenkor közelebb könyökölt a tudós Abironhoz, s fülelt,
mint a házi nyulak, mikor odakinn esik.
Abiron igen nagy tudós volt, de azt soha se tudta kitalálni: miért nevet
Lilith az egyik tudós dolgon, s miért csodálkozik el úgy a másikon?
Ezt a három embert szerette Lilith, s ennek a három embernek engedte
meg, hogy elkisérhessék, mikor estenden kihajtatott a thuja-ligetbe.
Ezek voltak kiséretében akkor is, mikor történetünk kezdődik.
Szép, kora nyári alkonyat volt; a felső város, mely átaludta a tikkasztó
délutánt, kezdett megmozdulni. A szökőkutak vidámabban csobogtak; a
szekér-hajsz megindult.
Még világos volt, de az alsó város fölött már csillagok ragyogtak.
Orgona-illat árasztotta el a langyos levegőt, s a liget felől friss
szellő kezdett lengedezni.
Lilith, rózsapárnáin, álmosan nézte a hátrafelé illanó czédrusokat. A
leopardok vigan siklottak tova az alsó város felé; a négy fekete-pettyes
szürke mén, mely az urfiakat vitte, alig tudott lépést tartani velök.
Az alsó városban már szünetelt a munka. Az iparüzők félretették
szerszámjaikat, s kiültek a pitvarajtóba vagy a házak tetejére, minden
rendü cselédjeikkel, a kik nagyokat hallgatva nézték a czédrusfasorban
tovarebbenő fura fogatokat, a némberek ruháin elpocsékolt kincseket, meg
az egész ember- és állatseregletet, mely mind e némberek körül sürgött,
forgolódott.
Az irigység az egyetlen érzés, a melynek nincs zenéje. A környéken
elhallgatott minden hang, hogy helyet adjon egy ismerős lármának,
melyben a kocsidübörgés lassankint mindent elnyomott: ostorpattogtatást,
kurjongatást s a sok mindenféle állat bőgését, nyihogását. Az alsó város
néma tisztelettel hajolt meg a felsőnek a zsivaja előtt.
Csak a vásártér felől hallatszott egy különös, idegen zaj. Valami
hosszas, vajlogató sirám, melyet mintha a tömeg bruhahája kisért volna.
S minél közelebb értek a thuja-ligethez, ez a hang annál inkább
erősbödött. Lilithnek úgy tetszett, mintha egy megbőszült sakál
orditását hallaná, vad röhejjel keverten, mely néha tulharsogta a
panaszos hangokat. Nyilván a vásártérről jött a lárma.
Lilith pávatoll-legyezőjével megcsiklandozta a kis fekete
kocsist; a négy leopárd megállott. Az urfiak ijedten ugráltak le
elefántcsont-szekerükről; azt hitték, valami baj történt Lilith-tel.
– Micsoda lárma az? – kérdezte Lilith.
– Micsoda lárma az? – kérdezte Abiron, Dáthán és Mikimóki, háromfelé
szaladva, hogy a föld alól is keritsenek valakit, a ki a vásártér felől
jött.
Egyszeriben megtudták a dolgot, s egyszerre érkeztek Lilith-hez az
ujsággal.
– Egy eszelős az, a ki azt jósolja, hogy vége lesz a világnak.
– Látni akarom az eszelőst – szólt Lilith.
– Elmulasztod a tűzijátékot – vetette ellen Dáthán.
– Az eszelős beszédét nem érdemes hallgatni – jegyezte meg Abiron.
– Fegyver lehet nála – aggódott Mikimóki.
– Akarom – szólt Lilith.
Az urfiak visszaültek a kocsijokra, a négy leopárd a rózsa-szekérrel
kitért a czédrus-fasorból, s a menet megindult a vásártér felé.
Utközben suhanczokkal találkoztak, a kik ugyancsak szedték a lábukat.
– Hová szaladtok? – kérdezte Mikimóki.
– Megyünk a bolondot hallgatni – felelt az egyik suhancz.
– Miért akarjátok a bolondot hallgatni? – kérdezte Abiron. – Bolond elég
van a világon, mindennap hallgathattok akárhányat.
– Szeretünk nevetni – válaszolt a fiu.
Mikor épp be akartak fordulni a vásártérre, egy csoport élemedett ember
jött velök szembe.
– Miféle bolond az? – kérdezte Dáthán.
– Nagyon fura bolond – felelt az egyik öreg. – Sir és könyörög, hogy
tartsunk bűnbánatot. A szakállát tépi, és azt mondja, hogy kő nem marad
kövön Ninivében. Vagy három napja jár ide, s most már nem hederit rá
senki.
A hogy’ bekanyarodtak a térre, meggyőződtek róla, hogy az öreg igazat
mondott.
Az eszelőst már messziről láthatták. Egy dombon állott, s meztelen,
sovány karjait az égnek meresztgette, miközben hosszan siránkozott, mint
egy éhes szamár. Csak egy kis csoport állott körülötte, a kik gúnynyal
és szitokkal illették. A többiek a dolguk után láttak. A. vásárosok,
napnyugta közeledvén, a portékáikat rendezgették, a nép alkudt és vett;
s a kik jó vásárt csaptak, nem igen törődtek a bolonddal.
A tömeg tisztelettel nyitott utat az úri fogatoknak, s a mint közelebb
értek, tisztán hallották az eszelős szavát:
– Térjetek Istenhez! Tartsatok bűnbánatot! Öltözzetek fehérbe s tépjétek
meg ruhátokat! Sirjatok és könyörögjetek, mert jaj Ninivének! Jaj az
anyáknak, és jaj azoknak is, a kik még meg se születtek!
Nagyon sovány volt, és vastag könnycseppek folytak végig az arczán.
– Nini, föld van a szakállában! – vigadott Mikimóki.
– Az ám, szép fekete szakálla van – szólt Lilith.
– Milyen nagy kamasz! – káromkodott Dáthán – és a helyett, hogy
dolgoznék, óbégat!
– Az már igaz, hogy jól meg van teremve – válaszolt rá Lilith.
Ezalatt a tudós Abiron odalépett az eszelőshöz és azt kérdezte tőle:
– Miért ütsz ilyen lármát? Mit akarsz? Ki vagy?
A bolond mindjárt fölismerte a tudós embert aranyos ruhájáról és szóba
állott vele:
– Én próféta vagyok – szólott.
– A nevedet kérdeztem és a nemzetséged.
– Jónásnak hivnak, a nemzetségemet nem ismertem.
– Honnan jössz?
– A köves országból.
– Térj oda vissza és élj ezentul békességben. Láthatod, hogy itt hiába
üvöltesz. Az okos emberek megbotránkoznak a beszédeiden, a léhütők pedig
vigadnak rajtad.
– Engem az Ur küldött! – felelte Jónás.
– A kit te uradnak nevezesz, az nem létezik.
– Én hallottam az ő hangját.
– Álmodtad azt, Jónás.
– Láttam őt a pusztaságban s mikor vihar volt a tengeren. Menekülni
akartam a parancsa elől, de ő kényszeritett rá, hogy engedelmeskedjem
neki. Ő hatalmas és igazságos. Bánjátok meg bűneiteket.
– A bűneinket? Nincsen bűn, Jónás. Azért születtünk, hogy élvezzünk.
– Jaj neked, a ki káromlod őt és neveted parancsait! Látni fogod e világ
pusztulását. Mert bizony mondom neked, ha meg nem tértek, az Ur egy
lehelletére vége lesz Ninivének! Meg fog indulni a föld; halomra fognak
dőlni kupolás palotáitok; kerteiteket, mezőtöket kénköves lángok fogják
megaszalni; kincseiteket mint fövényt hordja el a vizözön, és Ninivéből
nem lesz egyéb, mint egy szörnyüséges iszaptemető. Térjetek Istenhez,
mert vége lesz a világnak!
– Ez a világ öröktől fogva való – felelt a tudós Abiron – s a mi megvan,
nem vész el soha. Csak mi halunk meg, korábban vagy későbben, és mi is
csak átváltozunk. Az okos embernek azonban sehogy sem tetszik ez az
átváltozás, s addig élvezi az életet, a mig teheti. Bizony mondom,
Jónás, csaló vagy te és nem próféta.
– Hordd el magad innen! – kiáltott rá Dáthán.
– Te nagyon piszkos vagy – szólt hozzá Mikimóki.
– Engem az Ur küldött – ismételte Jónás.
Dáthán, haragjában, ki akarta rántani a kardját, de ebben a pillanatban
Lilith megszólalt:
– Elég volt. Bolondotok unalmas. Menjünk tovább.
A kis fekete majom ijedten kapott a leopardok gyeplőjéhez; az urfiak
pedig sietve penderedtek fel a szekerükre.
Aztán hajrá. Megkerülték a Kincses Tornyot s egy vargabetüt irva, kinn
voltak a thuja-ligetben.
Az est megérkezett. A nagy nyárfasor mélye komor volt a szürkület
páráitól, s a tó mentén sorra gyultak ki a szinekben pompázó kerti
lámpások. A szemközt jövő fogatok mind ritkábban és ritkábban
következtek egymásra, s az urfiak háromszor is hallották ezt a mellettük
elröppenő megjegyzést:
– Nini, Lilith csak most jön rózsaszekerén.
De a levegő most is oly édes meleg volt, mint akár az Egymást Kereső
Szeretők éjszakáján. Egy-egy kövér, bársonyos szellő elhozta utánuk az
alsó város orgonaillatát, s néha, két kocsidübörgés lármája közt,
hallani lehetett a távolból az utolsó fülemilék nász-énekét. A tó ezüst
mezején hattyupárok lebbentek tova s a bokrok között szerelmes
fénybogarak kergetőztek.
Lilith egy királynő leereszkedésével engedte át magát a szellő
ölelésének, s álmos szemmel nézte, hogyan üldözi a fénybogár-kisasszonyt
sötét gavallérja. A lárma egyre beljebb költözködött a város felé, s
egy-egy elkésett kocsi nagy sebbel-lobbal suhant el mellettük. A csend,
sejtelmes zümmögéseivel, kezdte elfoglalni éji birodalmát.
Hanem egyszerre a kis szigeten kigyultak a Vaspalota összes ablakai, s
alant, a jázmin-bokrok közt, megszólalt a zene. Lilith oda nézett.
Eszébe jutott, hogy egyszer, régen, ő is ott tánczolt a gyepen,
mezitláb, részeg katonákkal, a kik akkor érkeztek Babylonból.
És révedezve hallgatta a fúvók meg a trombiták lármáját. A harántsip
metsző, éles hangja mintha csak az urfiakat csúfolta volna. Lilith arra
gondolt, hogy az első szeretője egy muzsikus volt, a ki a harántsipot
fútta. Az emberre már nem emlékezett; de a füle most is kikereste a
harántsipot minden zenekarból.
Aztán a zene is elhallgatott, s az előbb elriasztott csend, zizegő
kiséretével, ismét végig vonult a fasoron. A nyárfák össze-összedugták a
fejöket, s temérdek dolgot tudtak elsusogni egymásnak; az úton tücskök
serege czirpelt. És Lilith a párával teli levegőben mintha látta volna
az éjszaka fekete szárnyainak rebbenését.
Ekkor, valahonnan messziről, tompán, fojtottan, valami panaszos sirám
hallatszott, mint egy átható jajkiáltás. Lilithen végig futott a
libabőr.
– Milyen furcsa volna – suttogta, bele nézve az éji homályba – ha
csakugyan vége lenne a világnak!…
Hátra vetette fejét rózsáira, s felnézett a fályoltalan, csillagos
égboltra. A gönczöltől nem messze egy picziny, nyugodt fényü égi test
ragyogott: az ő csillaga volt az.
– Kis csillagom, aranyszemü kis csillagom, mondd, ugy-e, hogy nem igaz?
A kis csillag oly békésen, oly szeliden nézett arany szemével… Lilith
mosolygott.