– Egy harapás bagó többet ér, mint minden asszony a világon – szólt a
tengerész.
– Az ám – felelt a fűtő. – Egy asszony nehezebb teher, mint tiz rakomány
rizskása.
– Hej, ha én most elmehetnék a Kolibrik szigetére! – sóhajtott a másik.
Felállt és ki akart nyujtózkodni. De magasabb volt, mint a lebuj fala.
Hát csak visszaült szépen.
– Miért is czipelted magaddal ezt az asszonyt? – kérdezte a fűtő.
– Magam sem tudom – felelt a tengerész. – Rám jött a bolond órám. Tudod,
volt már nekem szeretőm mindenféle fajta. Fehér, fekete, rézbőrü,
olajbarna. Őszi baraczk illatu és hajókenőcs szagu. Selymes haju,
hattyunyaku és olyan, a melyiknek a méh utána ment, mintha virágnak
hinné. De szomorú szeretőm nem volt még soha.
– Pajtás, én csak azt mondom neked, hogy gondold meg jól a dolgot.
A tengerész szót fogadott a fűtőnek, s az egész úton, míg hazafelé ment,
azt mondogatta magában:
– Lássuk csak… lássuk csak…
Inicza kint várta a küszöbön. A többi utczaajtóban festett lányok
állottak. De Inicza nem látta a festett lányokat; folyvást arra felé
nézett, a honnan a tengerésznek kellett jönnie.
Lassan jött, mint egy terhet hordó bárka. Mikor a küszöbhöz ért, Inicza
a nyakába borult, rá mosolygott, és azt kérdezte tőle:
– Nem ülünk ketten palankinba?
A tengerész nem felelt. Egyre azt hajtogatta magában:
– Lássuk csak… lássuk csak…
De Inicza nem hagyta abba.
– Mikor megyünk – kérdezte – a fügefaligetbe, a hol a Csampa nagy, sárga
virága nyílik, melynek méze oly édes, hogy a méh meghal tőle?
A tengerész ránézett.
– Mondd, asszony – szólt aztán – hallottál-e valaha tengerészt
káromkodni?
– Nem, nem hallottam – felelt Inicza. – Mondd, hogy’ káromkodik a
tengerész?
– Igy ni – és megmutatta.
Inicza elpityeredett.
– És most azt mondom, asszony, hogy hagyj engem békében.
Aztán megint hozzáfogott, hogy gondolkodjék. Egész este mondogatta
magában, hogy:
– Lássuk csak… lássuk csak…
Másnap nagy vigan indult utnak. Azt mondta Iniczának, hogy:
– Hozok neked aranyba foglalt páva-csontot, mert az szerencsét hoz.
Inicza egész nap várta, de csak nem jött haza.
– Majd hazajön éjjelre.
De csak nem jött az. Se éjjel, se reggel, se másnap, se harmadnap.
Inicza félt. Kiállott az utcza-ajtóba, s elkezdte kérdezgetni a
járókelőket:
– Nem láttátok az uramat, a tengerészt?
Egy ember aztán megmondta neki:
– Hol van az már! Azóta közel jár a Kolibrik szigetéhez.
Inicza lerogyott a küszöbre és zokogásra fakadt. Mert az asszonyok az
ölelés után mégis csak a siráshoz értenek legjobban.