– Jó napot, jó napot – szólt a tengerész, és megállott a parányi ablak
előtt.
Inicza elpirult a haja gyökerétől a lábujjai hegyéig, és csak susogta,
hogy:
– Jó napot.
– Mit csinálsz, szép asszony? – kérdezte a tengerész.
– Ápolom a szegény kis vak fiut – szólt Inicza, és fölnézett az égre.
– Ereszsz be – szólt a tengerész. – Majd beszélgetek veled a tengeren
túlról.
– Nem lehet – felelt Inicza. – Az uram nincs itthon.
– Csak nem akarod, hogy nevessenek rajtad?! – szólt a tengerész. – Ez
nem igy szokás nálunk, a tengeren túl.
– Minálunk igy szokás – hebegett Inicza.
– Ugy látszik, félsz tőlem, Inicza.
– Én nem félek se a széltől, se a vihartól. Ha azt hiszed, hogy félek,
hát gyere be.
A tengerész beljebb került. Beleült a halász székébe, ivott a halász
butykosából, aztán körül nézett:
– Nem pipázik az urad? – kérdezte.
– De igen – felelt Inicza s megtöltötte a halász pipáját. A tengerész
rágyujtott és pöfékelni kezdett.
– Hm. Egy kicsit szegényesen vagytok – szólt aztán, végig tekintve a
szobán.
Inicza megint elpirult.
– Az ám – felelt. – Hanem beszéljünk másról. Mondd el, minő világ van
túl a tengeren?
– Tudod mit? Nézd meg. Holnap indul a hajó.
– Az nem lehet – felelt Inicza. – Ápolnom kell a szegény kis vak fiut.
A tengerész nevetett. Ő tudta, hogy minden lehet, s tudta, hogy mit
beszél.
– Ugyan ne tréfálj! Nem születtél te betegápolónak. Ej, nézz a tükörbe!
A fejed szebb, mint azoké a lányoké, a kik előtt a kigyók szerelmi
kínban hánykolódnak, és két szemed világit, mint az örök lángok
Parsvanath templomában. Mire való a fosztott selyem, ha nem arra, hogy
téged övezzen?! Mire való a napfény, ha nem arra, hogy te rád
mosolyogjon?! És te daróczruhában jársz; fekete, csúf, hideg világban
élsz; leányos karoddal másnak a porontyát emelgeted; és mig a hozzád
hasonlókat éjjel zeneszó kelti fel boldog szenderükből, neked a szél
fütyöl szerelmi éneket.
Inicza hallgatott. Nem értette egészen ezt a sok szó-beszédet, de a mit
megértett belőle, az éppen elég volt neki.
– Hallgass rám – folytatta a tengerész. – A merre én megyek, ott az ég
csak mosolyogni tud, s a levegő illatokkal teli. A nap melege lágy, mint
lányka ölelése, s a szellő csak reggel játszik a szép asszonyok hajával,
mert délre már meghal a sok gyönyörüségtől. Hajnali álmodban láthattad
néha ezt a csoda-tájt. A virágok ott nagyobbak, mint magad, s biboros
kelyhükben arany tollu madár csattog szerelmi dalt. Az édes vizek sima,
mozdulatlan tükörén, óriási lótusz-oszlopok között, karcsu nimfeák fehér
napernyői alatt, hattyu-kisasszonyok sétálnak, s a partról
márvány-lépcsős, apró paloták kandikálnak a vizbe, hogy megláthassák
benne magukat. Odább, a fehér paloták mögött, fügefa-liget árnyékában
virit a Csampa nagy, sárga virága, a melyet félve kerül el a méh, mert
méze oly édes, hogy meghalna tőle… Ott járnánk ketten palankinban.
Fátyolba burkolnálak és selyembe, s elvinnélek Parsvanath templomába,
megesküdni a mindenütt jelenvaló előtt, hogy örökkön foglak szeretni.
Este pedig… de te nem tudod, milyen ott az este. Ó, nem ez a gyalázatos
feketeség!… A nap bengáli tűzben foszlik szét, s egyszerre a helyén egy
roppant vörös hold úszik a szemhatáron; majd felszökik az égre s
ezüstösre válik; világával elárasztja egész keletet, melynek halálra
sáppasztja minden csillagát. Csak nyugaton reszket még fehér tűzben a
szerelmesek csillaga… A tó zöld fényt kezd játszani, s ebben a
pillanatban a parton kigyulnak a tarka kerti lámpások. Megszólal a
sokszarvu duda, a csimpolya, s a csöngetős dob. És mi lemegyünk a
kivilágitott romok közé, a guzerate-i fejedelmek kertjébe, tánczolni a
holdfényen, íves lámpások között. Mondd, akarod?
Inicza megrettent. Mintha álmából riadt volna fel.
– Nem lehet – szólt. – Nekem a szegény kis vak fiut kell ápolnom.
– Bolond vagy! Itt akarsz megvénülni?! Ne tétovázzál sokat. A hajó
holnap indul.
Letette a pipáját, felállt és körülkarolta a reszkető Iniczát.
– Ha nem jössz, viszlek – s belé lehellte a szót az asszony fülébe.
– Megyek – suttogta Inicza.