Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar
ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.
Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott,
torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi
munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak
és rákok ficzkándoztak.
– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn.
Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?
Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a
tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt
és tüzet rakott.
A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös
kezét.
– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király
se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem
igaz?!
És röhögött.
– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre
gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.
A halász kimeresztette két nagy szemét.
– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«
– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.
– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.
– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.
Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára.
Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.
– Mit nézel? – kérdezte a halász.
– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.
– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.
– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.
Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és
bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő
egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.
A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett.
Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok,
s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik
partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt
koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.
– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.
– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.
– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!
De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.
– Mi bajod? – kérdezte a halász.
Inicza nem felelt.
A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.
– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az
ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.
– Nem kell a viganó – szólt Inicza.
Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét
valami.
– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van
fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az
ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy
jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a
templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi
bajod?
– Félek egyedül – felelt Inicza.
A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.
– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!
– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.
– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.
– Igen, de aztán elmennek mosni a kicsinyeikre.
– Mért nem beszélsz egy kicsit a szegény vak fiammal?
– Beszélek vele is. De ő kicsiny, s aztán meg nem érti a szineket.
– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a
kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.
Inicza nem mozdult. Lehorgasztotta a fejét, s most már a földet nézte.
A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult
Iniczához.
– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül.
Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet
beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok
egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam
beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor
megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös
dolgokat!… Mulatnál, hogy ha hallanád.
– Te mulatsz – szólt Inicza. – Én pedig félek, remegek. A vihar egész
nap bömböl ablakom alatt.
– Ej, a vihar csak a nagy hajókat bántja; a vihar nem bántja a kis
embereket.
– De vannak asszonyok, a kik a napfényen élnek. Kalárist hordanak a
nyakukban, virágot az övükben, s napestig csak tánczolnak. Én is
szeretnék tánczolni, mert én is fiatal vagyok.
A halász kimeresztette a szemét.
Aztán sokáig gondolkozott, mint szegény ember szokta, ha okosat akar
mondani.
– Tudod mit, Inicza, mondok neked valamit. Nem most jutott ez az
eszembe, mert a Dsin már telebeszélte a fejemet. Hát csak azt mondom
neked, Inicza: ha itt maradsz, ha elmészsz, ez a kis kunyhó a tiéd. Ha
megelégszel vele, mindig szeretni foglak; ha itt hagynád, rajta leszek,
hogy elfelejtselek. És ha úgy fordulna a dolog, hogy elhagynál és aztán
később visszajönnél hozzám, én akkor sem fogom előled bezárni az ajtót.
Mert szeretem szemednek édes ragyogását s megszoktam csöndes szódnak
szelid harangozását. De, tudd meg, hogy ha elhagynál, mégis csak hiába
jönnél vissza, mert akkor te az én szómat meg nem hallod többet soha.
Jöhetnél, mehetnél, fedeledet és kenyeredet megtalálnád, de engem nem
találnál meg többet. Érted mi az, hogy: soha?! Hát csak ezt mondom
neked, Inicza; és hogy ne beszéljünk többet erről a bolondságról.
Aztán megtöltötte a pipáját s valami halásznótát kezdett dúdolni. Inicza
nem szólt semmit. Levetkőzött, keresztet vetett magára, elmondta esti
imádságát, bebujt az ágyába, s igy suttogott magában:
– Istenem, milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl
laknak!