Inicza picziny ablakánál ült és a végtelen tengerre nézett.
Egyedül volt.
– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren
túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris
csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben
libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal
palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik
legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig
feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek.
Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak
tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó:
»Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a
lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü
hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az
asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se vetett rá; egyhanguan
kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«
– Mig én!… – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben
hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a
szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem,
milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!