Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra
meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a
fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem
meg magam: mintha gondolkoznám – egy borongós, fagyos őszi este, ismét
látnom kellett Pókháló kisasszonyt.
Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már
ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét
az otthonomban: »Az ott függő lámpa. Ez egy márvány-asztalka. Egy
márvány-asztalka… nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én
vagyok« – s már végig simitott a homlokomon hideg kezével. Eleinte úgy
settenkedett körültem, mint az árnyék. Aztán szólt hozzám, halkan,
gyöngéden, figyelmesen, mint egy hű cseléd. Végre leült az ágyam mellé,
mint egy testvér.
Sötét ruhában volt, és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak
irgalmasság.
Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a
szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket
mondott nekem: édes, kedves történeteket.
És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy:
»Holnap. Holnapután. Mindennap.«
|
Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt
hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.
És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló
kisasszonyt.