A multkor láttam utóljára. Ó, tudom, hogy utóljára!
Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan
vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött.
Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy
huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, a
kit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond,
a ki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán
megszánt volna az álom.
Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak
egy mosolylyal se mentegette magát.
Ametiszt szinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének
alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü
fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány
sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy
Carmenhez hasonlit.
– Igy jön hozzám?! – kérdeztem. – Tovább akar menni? Hová készül?
Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre.
Csak annyit mondott, hogy:
– Köszönje meg, barátom, hogy eljöttem. Nem érdemli meg.
Szemrehányásokkal halmoztam el. Felpanaszoltam neki, hogy mind ritkábban
és ritkábban jár hozzám, s ha eljön is, órákig várakoztat magára. Gyáva
és silány voltam, mint egy szerető, a ki rövidnek találja mézesheteit, s
féltékeny ismeretlen vetélytársaira. Csak mosolygott rajtam s tüntetve
játszott a gyalázatos sárga virággal.
– Megcsalsz, alávaló! – szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam,
hogy mit cselekszem.
– És ha úgy volna? – felelt ő. – Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz
nekem!
Oly hitvány voltam, hogy még ezután is megaláztam magam.
– Ó, Pókháló! – rimánkodtam neki – ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek
fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, a ki oly forrón, oly igazán
szeret téged, mint én. Musette, Musette! – igy szoktam volt nevezni
boldog perczeimben – Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne
hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tiéd vagyok örökre,
örökre!
Fölkelt s a vörös sávot nézte, melyet szoritásom hagyott a kezén.
– Nem szeretem az erőszakosságot – sziszegett. – Jó napot!
– Pókháló! – rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól – csak nem akarsz
elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek,
könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem szeretsz többé, legalább légy
kegyelmes, és bolondits tovább!
Oly szivtelenül nézett rám, hogy elállt a lélekzetem.
– Nem. Elég volt a tréfából. Kérem, engedjen utat.
– Igy nem bocsátlak el.
Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a
karom zsibbadtan hulljon le.
Elsétált az ajtóig; a küszöbről visszafordult.
– Akarsz egy jó tanácsot? Ne jöjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer
megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy
árnyéknak, asszonynak, tündérnek so’se menj utána.
– Tehát sohasem szerettél?
– Soha. Játékszer voltál, s összetörtelek. Addio. Várnak a szeretőim.
Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, a ki tudja, hogy
eltiport egy hangyabolyt.
* * *
Gyávább voltam egy szobalánynál, a ki szerelmi bánatában gyufa-oldatot
iszik. Csak átkozódni tudtam.
– Tündér! – zokogtam – a ki megrontottad gyerekfejemet, a ki ingoványba
csaltál a kötelességek elől, a ki ráolvastál legjobb szándékaimra,
tündér, a ki megloptad boldogságomnak oly rövid óráit, tündér, a ki csak
azért ragadtál ki egyre édesebbé váló haldoklásomból, hogy megmutasd az
uj életnek egész silányságát, hogy arczomba vágd tulajdon semmiségemet,
hogy tükröt tarts elém, melyben nem látok egyebet, mint eldobott
kereplőt, elpusztult szélmalmot, garadot, a mely üresen jár – tündér,
légy átkozott!
De aztán lassankint lecsillapultam. S egyszerre, az emlékek rózsaszinű
ködén át, ismét elémbe csillant a Pókháló kisasszony finom arcza; a
szelid, nyájas arcza, nem az a szemérmetlen, daczos arcz, a melyet
nemrég láttam. Még egyszer, utóljára, láttam mosolyát, egyre
bágyadtabban, egyre halványabban, mig végre a köd összefolyt előttem… s
mire nem láttam többé semmit, a szivem megtelt hálával s azzal a
szomorusággal, mely édes és rejtelmekkel teli.
Úgy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, a ki
a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt,
a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt
magában:
– És mégis!… Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és
mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a
tornyot, a zsákot s a sáros halált.
* * *
Ezek voltak találkozásaim Pókháló kisasszonynyal.