Ó, hogy álom volt csupán!
Úgy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor
ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még
volt a gyümölcsnek íze; mikor a gyerekek még énekeltek az utczán.
Emlékszem, egy este, lámpafénynél, betüket vetettem betük után. Nem volt
az se kőszén, se valuta, se perrendtartás, de valami afféle. Elég az
hozzá: akkor kedves volt nekem az a munka.
Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, a mint valami az
asztalról a földre koppant. Egy könyv. A _Fleurs du mal_.
A hogy’ lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki
megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy a ki vállon érint, nem élő
lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a
szemem.
S a valaki igy suttogott a fülembe:
– J’aime de vos longs yeux la lumière verdâtre.
– Honnan jössz, látomás?
– Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy’ össze van gyürve a
báli ruhám.
Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S
meglátszhatott az arczomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.
– Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen
megfelejtkeztél rólam!
– Hagyj nekem békét. Nem szeretem a pézsma-illatot.
– Ez nem pézsma. Ez tamarinfa-illat.
– Legyen akármi: menj vissza, a honnan jöttél. Ne zavard meg a
nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.
– Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csúf dolog! Én
mindig kedves voltam hozzád.
– Rászedtél. Emlékszel még a hazugságaidra?
– Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen
voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!… Meg fogod
bocsátani.
– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé
nehezemre lemondani rólad.
– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak.
Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik
visszatérnek.
– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az
igéreteid.
– Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, a mit kár volna visszautasitanod.
– Ugyan mit?
– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed,
sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!
Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.
– Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.
– Vissza fogok jönni az ablakon.
– Nem. Távozni fogsz az ablakon. Még pedig tüstént.
Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a _Fleurs du mal_t a
szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.
Hanem a könyvet másnap visszahozták. Kitalálták, hogy csak az enyim
lehetett.