Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a
haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem
volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.
Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell
mennem akárhová; el onnan, a hol voltam. Mégis, úgy gondoltam, hogy majd
jobbra tartok.
Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az
iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon
magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, olyan, a
milyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze;
valami idétlenség: fehér-fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette;
ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.
Tudniillik: ismertem egy kissé ezt a Pierrette-et.
Ledültem a kanapémra, hogy még öt perczet adjak magamnak az
elhatározásra. A szomszédban egy doktor-kisasszony a Lohengrin
nászindulóját kezdte kalimpálni. Untam már a nászindulót, a
doktor-kisasszonyt, a Pierrette-et, magamat és az egész világot.
Egyszerre az iróasztalomról megszólalt a kép.
– Nézz rám.
– Nem. Soha többé.
– Nem ismersz?
– Ó, nagyon is! Jobban, mint szeretném.
– Tévedsz. Én vagyok, Pókháló.
– Úgy? Mindegy. Rólad sem akarok tudni többé.
– Miért nem?
– Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon,
mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese
szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás.
Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság
volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha
mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.
– Ej – szólt a kép – mikor gyerek voltál, úgy beszéltem hozzád, mint
gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön
minden, de minden: játék; s az a játék, a melyet én mutattam neked, még
a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled
alatta, a mit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, a ki nem
törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! Ismerlek,
szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember:
mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játszsza végig a megkezdett
játékot. És ha vannak dolgok, a melyek nem a te számodra termettek,
ezek: a kőszén, a valuta, a perrendtartás, meg a többiek.
– Mit akarsz tőlem?
– Azt akarom, hogy balra menj, ne jobbra. És engem vígy magaddal.
Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tűzbe. Hanem azért balra
mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, a hol tanyát ütöttem, a falról
egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér
fehéren.