Nem táviratozott haza, de a pályaudvaron mégis várta Malvin. Tétovázva
járt-kelt az emberek közt és amikor megpillantotta az urát, egy halk
kiáltással hozzásietett és a karja alá fűzte a kezét. A kocsiban pedig
elkapta a kezét a takaró alatt és finom ujjai oly szívós erővel
kapcsolták körül, hogy erőszakkal se tudta volna eltávolítani magától.
Csillogó szemét egy pillanatra se vette le az ura arcáról…
Amikor a kocsi végighajtott az eleméri hídon, a patak széles medrében
mozdulatlan fehér ködsáv ült.
– Már őszre jár az idő, – mondta Szabolcs halkan.
Odahaza, a lámpafényes lakásban, egyszerre halálos fáradtság vett erőt
Sándoron. Most érezte csak meg, hogy napok óta alig aludt valamit.
Bement a dohányzóba és leheveredett a széles török kerevetre. Két perc
mulva ott állott mellette az asszony.
– Mit csinált Pesten? – kérdezte halkan és zavartan.
– Megöltem a szeretődet.
Malvin tágranyitott szemmel bámult reá.
– Megölte? – kérdezte elálló lélekzettel.
– Agyonlőttem… Meghalt… Ma reggel.
Az asszony keresztbe tette a mellén a két karját. Valamit akart mondani,
de nem tudott beszélni. Az ina elzsibbadt és egyszerre térdre vetette
magát a kerevet mellett. Megijedt, mert arra gondolt, hogy Szabolcs
élete veszedelemben forgott. A gróffal nem gondolt, azt nem is sajnálta.
A szerelmes asszony először _nő_ és csak aztán _ember_. Ha sóhajtani
hallja azt, akit szeret, akkor süketté lesz mások halálhörgése iránt.
Jó ideig mozdulatlan maradt, aztán lassan odahajolt Szabolcs fölé, oly
közel, hogy lehelete az arcát érte. A szeme fénylett, szinte világított.
Valami boldog, gyöngéd meghunyászkodás kifejezése látszott lázasan
kipirult arcán. Látszott rajta, hogy fél az urától, de büszke rá, miként
párjára az erdei vad, ha gyilkos tusában leverte az idegen-hímet.
Megborzadt és mégis megittasult a vértől, amelyet ő érte ontottak és
amely bűvös hatalommal forrasztotta össze a párjával.
Szabolcsot szinte megfélemlítette a Malvin lázas tekintete. Lehunyta a
szemét, az asszony pedig fölhasználta az alkalmat, hirtelen átölelte az
ura nyakát és hozzászorította lángoló arcát.
És az izgalomtól remegő hangon mondta:
– Megölhetsz vagy megüthetsz, – de ne kergess el magadtól? Ugy-e, nem
kergetsz el?
Háromszor is ismételte ezt a kérdést, kérve, zaklatva, majd parancsolva.
Szabolcs hirtelen fölkelt, kibontakozott az asszony karjából és a
hálószobájába ment.
– Hagyj nyugton, – álmos vagyok.
De nem volt mindig ily erős, csak első nap. Nem tudott sokáig
ellentállani az asszonynak, aki oly megindító alázatossággal hízelegte
körül s aki könyezve épp oly ingerlő volt, mint mosolyogva. A könyeket
csókok követték, a csókokat megint könyek.
– Megbocsátott? – kérdezte Malvin egy este.
Szabolcsot keserűség fogta el.
– Megbocsátani – magának? Mit? Azt, hogy eldobtam magamtól? Ki bocsát
meg nekem?
– Óh, én megbocsátok!
Ez a gyermekes beszéd Sándor fejébe kergette a vért. Hatalmas tenyerével
átszorította az asszony puha nyakát, mintha meg akarná fojtani. Malvin
pedig mosolygó készséggel beleigazította a torkát az ujjai közé.
– Hát ne bocsásson meg, de öljön meg?
Szabolcs dühösen magához vonta az asszonyt, aki odasímult a vállához.
– Nem házasság a miénk már, Malvin!
Malvin odanyomta a száját a füléhez és belecsókolta a választ:
– Szerelmi viszony…
Az asszony csókja tényleg lázas és édes volt, mint a bűn. Szerelmes
paroxizmusában azt mondta:
– A kedvese vagyok – hát igen! Azelőtt is volt magának, de most én
vagyok! Ha rám unt, mondja meg, akkor megölöm magamat és maga megint
szabad… Esküszöm, hogy megteszem!
Azt akarta, hogy Szabolcs is esküdjék meg neki, hogy meg fogja mondani,
ha ráunt.
Közbe Szabolcs azzal a biztos tudattal járt kelt, hogy ez nem maradhat
mindig így. Történni kell valaminek, ami véget vet mindennek. Fog is
történni, – de hogy mi, arról egyelőre sejtelme se volt.
Elváljon az asszonytól? Képtelenség – most már. És ha meg is tenné:
bizonyos, hogy elvált felesége a kedvesévé lenne. Egyikük se tudna
ellenni a másik nélkül. És eszébe jutott, hogy neki semmi vagyona
nincsen. A felesége tartja el. Ha elválna tőle, ujból kellene kezdenie
azt a kétségbeesett élet-halál harcot a szerencsével, a kártyaasztal
mellett és a lóversenytéren. És ha nem is undorodnék annyira a régi
mesterségétől: bizonyos, hogy legrövidebb idő alatt rajta vesztene, mert
feje nem oly tiszta többé, mint volt régen, a szíve nem oly nyugodt és
az idegrendszere nem oly ruganyos többé… Megöregedett és elpuhult…
Voltak pillanatai, a mikor kész volt arra, hogy kiegyezzen a sorsával.
Hiszen meg lehet így élni, egyiküknek sincs semmi baja. Szeretik egymást
és a szerelmük megtisztította őket… Mi bántja? Egy illuzió, egy jelszó,
amelyet a nyárspolgár férjek találtak ki, a saját kényelmük és
biztonságuk érdekében. Ki vádolhatja? Ahol nincs tanu, ott nincs vádló
és az egyetlen tanut, aki élt, örökre elnémította… Aztán más a reális
társadalom, mint a teoretikus. A teoretikus, a színpadi társadalom
megbélyegzi a bukott asszonyt és becstelennek mondja a férjet, a ki nem
hajtja végre itéletét… A reális, az igazi társadalom pedig nem is ismeri
ezt az ocsmány szót, hogy _bukott asszony_. Csak jóhírü és gyanus
asszonyokat ismer. Érdekesnek találja az asszonyt, aki vétkezni tud,
anélkül, hogy aljassá lenne a híre. Az igazi társadalomban nincs
becstelen férfi, csak a gyáva.
Óh, ő jól tudta, hogy nyugodt lehet; ha csak erről van szó: az ő
társadalmi poziciója erősebb, mint valaha. A titokzatos mendemondáknak
és a véres párbajnak az a következménye, hogy Malvin ma érdekes asszony,
akit a legtisztességesebb nők is irigyelnek, ő maga pedig bravuros
gavallér.
Egy pillanat műve volt csak, hogy egyszerre megint más szemmel lásson
mindent. Semmi sem igaz ebből: undorító hazugság az egész. Minden
hazugság, a házassága, meg az egész jelen élete a hazugság ingoványára
épült… Igazság, hogy gyávaságból és gyöngeségből nem akar válni a
feleségétől. Kész neki megbocsátani, mert a lelkiismeretét könnyebb
megnyugtatni, mint az érzékeit. Igazság, hogy a kényelemszeretete
nagyobb, mint a becsületérzése. Igazság, hogy a tunyasága visszaretten
minden testi és lelki kényelmetlenségtől. Egy kitartott férfi, aki
mindennapi kenyeréért szemet huny a felesége botlása fölött!
Ezek a lelki küzdelmek Malvinnak okoznak legtöbb szenvedést. Ha erőt
vettek urán sötét tépelődései, akkor hideg volt hozzá, vagy éppenséggel
durva. Aztán földerült megint a kedve, gyöngéd és kedves lett, mint
szerelmük első idejében. Az asszony szívesen tűrt el mindent. Olyan
szerelmes volt, amilyen csak egy asszony lehet: fanatikusan, valóságos
kutyahűséggel ragaszkodott az urához. Örömmel hallgatta a durvaságait
is: csak szóljon hozzá!
– Azt se bánnám, ha megver… Tegye meg: akkor még jobban fogom szeretni…
Óh, maga nem sejti, hogyan tudok én szeretni! De meg fogja még látni…
Amint lehajolt, hogy megcsókolja az ura kezét, a mozdulatában volt
valami démoni, szenvedélyes erő.
Néha orvul rátámadt Szabolcsra.
– Mondja hamar: megbocsátok!
Pedig tudta, hogy ezzel dühbe hozza.
– Ne játszsza a bűnbánó Magdolnát! Nem akarom ezt hallani! Hiszen úgy
sem igaz!
Tényleg nem volt igaz; semmi sem volt a szívében, csak szerelmüknek
lázas boldogsága és talán nem is nélkülözte volna szívesen azt a csepp
bűnös tudatot, amely belevegyült szerelme tengerébe.
Szabolcs egyszer különös dolgot mondott Malvinnak, amin aztán az asszony
sokáig elgondolkozott.
– Tudja, mi hiányzik nekünk? – mondta.
– Semmi!
– A tisztaság. Én megmérgeztem magát, szegény gyermek, és maga most
kamatostul adja vissza a kölcsönt.