November elején súlyos gondok rohanták meg Szabolcsot: a budapesti
váltói lejártak és Färberné, az uzsorás asszony, nem akart tudni
megújításukról, hanem pénzt követelt.
Szabolcs sehogysem tudta rászánni magát, hogy az apósához forduljon. Az
összeg igen nagy volt és Forgács bizonyára szóba hozná Malvin előtt…
Malvin – a mennyire ismerte – boldog volna, hogy áldozatot hozhat az
uráért; mostani helyzetükben azonban Szabolcs nem fogadhat el semminemü
áldozatot az asszonytól. Föllázadt a puszta gondolatra, hogy milyen
gyanúsításnak tenné ki magát. Hogy Malvinnak, ha csak egyszer is,
véletlenül és futólagosan eszébe juthatna: _Ezért_ volt hát nagylelkü!
Egyelőre úgy segített magán, hogy Färbernét levélben megkérte, az
egyszer még fogadjon el tőle ujabb váltókat. Három hónap mulva már lesz
pénze… Honnan? Azt nem tudta. De a Szabolcshoz hasonló embereknek
mindenük van, ha időhalasztásuk van…
Malvin akkoriban Budapestre utazott. Az édesanyja betegeskedett és látni
kivánta a lányát. Azzal utazott el reggel, hogy az esti vonattal már
visszajön. Estére azonban távírat érkezett helyette: „Mama kivánságára
még három napig maradnom kell.“
Szabolcs azalatt vadászgatva töltötte az időt.
Másnap levelet kapott Malvintól. Bolondos jókedvü volt már a levél címe
is: „Szabolcs Sándor férjuramnak…“
„Édes!“ írta az asszony. – „Hát miért nem mondta maga soha, hogy
adósságai vannak? Annyi bizalommal van a felesége iránt? Ma egy
förtelmes vén asszony volt apánál, a maga váltóival… Apa kissé morgott.
Persze sok pénz! De én elcsitítottam. Azt mondtam, hogy a tudta nélkül
nem fogunk több adósságot csinálni… A dolgot majd elrendezzük…“ És a
többi. A levél végét forró szerelmi ömlengések foglalták el.
– Most már egészen rendben volnánk, – mondta Sándor keserűen, mikor
végigolvasta a levelet.
Egészen rendbe jöttek… Ő nem tartozik már semmivel Färbernének és neki
nem tartozik már semmivel – Malvin. Mindegyikük elkövetett egy
ostobaságot, de most kiegyenlítődik a két ostobaság. Malvin kifizette
érte a Leticia-dolog költségeit, legalább is illő, hogy cserébe ő
lezárja a Bakó-dolog számadását. Egészen rendbe jöttek…
Kiérezte Malvin leveléből az őszinte örömet, hogy valamivel hálára
kötelezte az urát. Óh, az asszony szívesen áldozott volna érte többet
is! Tönkre is tenné magát az ura kedveért, mert hiszen neki gyöngéje az
ura. Szereti, a forróvérü asszony szerelmével, inkább tönkre megy, vagy
meghal, semhogy lemondjon róla.
Mégegyszer átolvasta a levelet és föltünt neki két mondása: „sok pénz“
és „apa tudta nélkül nem fogunk több adóságot csinálni“. Ebben valami
szelid, leplezett intelem volt, a rendszerető asszony fölénye könnyelmü
urával szemben… Ismerte Malvinját és tudta, hogy sohasem fog visszaélni
a felsőbbséggel, amelyre most szert tett – sokkal okosabb és
tapintatosabb asszony volt, – de némileg ismerte önmagát is és előre
tudta, hogy a feleségének minden szavából ki fogja érezni ezt a
felsőbbséget. És újból meg újból rá fog támadni a gondolat, amely most
éhes farkasként üldözi: Mégis csak kitartott férfi vagy! Mégis csak egy
szerelmes asszony gyöngesége ad neked kenyeret!
Úgy érezte pedig, hogy most igazán szereti Malvint. Ha tiszták volnának
mind a ketten, akkor joga van hozzá, hogy az asszonytól elfogadjon
mindent. De a lelkük meg volt már mételyezve. Annyira voltak, hogy már
nem hittek semminek és nem engedelmeskedtek senkinek, csak a vérüknek. A
hazugság konkolyát az esküvőjük napján vetették el és a fölburjánzott
gazban nem tudták többet megtalálni egymást. Minő ravasz szofizmák
segítségével hitesse el önmagával, hogy önzetlenül szereti a feleségét?
És hogy hitesse el ezt Malvinnal?
Viaskodott, védekezett egy gondolat ellen, aztán valami kellemes
ernyedtség vett erőt rajta és érezte, mint siklik lefelé a lejtőn.
Mindig lejebb, mindig lejebb. Egyszer-kétszer még fölriasztotta az
életkedve: Mi ez? Hová megyünk? De megint csak erőt vett rajta az az
édes zsibbadás. – De hát meg kell lenni? – Meg kell lenni. – Miért? –
Nem tudom, de meg _kell_ lenni!… Nagy gonddal most már maga metszett el
minden fonalat, amely még föltartóztatta esését. Amikor megfogamzott
benne az elhatározás, már azt is tudta, hogy _ez az_, aminek
_megtörténnie kellett_. A hajlandóság, a vágy megvolt benne már régen,
már akkor, mikor a yachtja födélzetén töltötte az éjszakát, de akkor még
nem akarta vagy nem tudta önmagának bevallani a valót. De azóta folyton
siklott lefelé a lejtőn, és ha eleintén védekezett is, most édes
megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy nemsokára _lenn_ lesz.
Kéjesen elnyujtózik a szürke semmiségben; megtisztulva, megnyugodva.
Ennek így kell lennie.
Délben megint táviratot kapott az asszonytól. Arról értesítette, hogy
másnap a déli vonattal meg fog érkezni. A rövid táviratból is szinte
kiérzett lázas, szerelmes türelmetlensége.
Szabolcs parancsot adott a kocsisnak, hogy másnap menjen el a vasutra az
asszonyért, maga pedig levélírásnak látott. Csak egy nagyon rövid
levelet írt, azt némi gondolkozás után betette Malvin imádságos
könyvébe, a melyről tudta, hogy senki más nem lapozgat benne.
Aztán a vállára vetette a vadászpuskáját és kiment az erdőbe. Odakünn
betért az erdészlakba és miután az új irtás ügyében intézkedett, a
bükkös felé vette útját.
A tisztáson meg kellett állania: nyalka négyes fogat jött vele szembe az
úton. A gyeplőt egy halványarcu, graciózus tartásu, szép asszony fogta,
mögötte mereven ült a borotvált arcu lakáj-pár. Szabolcs megismerte
Leticia hercegnét és megemelte kalapját… A hercegné is ráismert. Egy
pillanatig habozott, aztán kemény fogással egy helyben megállította a
fogatot.
– Szabolcs szomszéd!
Sándor lassan közeledett a kocsihoz. A hercegné hozzá hajolt és édes
mosolylyal nyujtotta feléje keztyüs kis kezét.
– Tudja-e, hogy négy hét óta vagyok már itt?
– Nem tudtam, hercegné.
– Ej? De most már tudja! És szeretnék öntől valamit kérdezni!
– Tegye meg, hercegné. Ma nagyon őszinte napom van.
– Igazán? Hát mondja meg, – de őszintén, – szabad még ön felett egy
kissé rendelkeznem?
– Holnaptól kezdve teljesen a rendelkezésére vagyok.
– Ebből azt következtetem, hogy nem találta túlságosan keménynek a
zsarnokságot, amit tavaly ilyenkor ön fölött gyakoroltam, – mondta
Leticia, miközben gyors, mosolygó pillantást vetett Szabolcsra. Majd
hozzátette:
– De miért éppen holnaptól kezdve?
– Holnaptól kezdve már nem lesz semmi dolgom.
– És ma?
– Ma még dolgom van az erdőben.
– Találkozó?
– Az.
A hercegné nem volt kiváncsi. Megint kezet nyujtott Szabolcsnak.
– Tehát holnap!
Sándor nyugodtan és tiszta szemmel nézett az arcába.
– Isten áldja meg, Leticia!
A kocsi tovább robogott. Szabolcs a kutyájának szólt, aztán lassu
léptekkel, mintha nagyon fáradt volna, belépett az erdőbe. A szürke
mohos törzsek csakhamar elnyelték.
Estig nem tért haza, reggelig sem. A cselédek nyugtalankodni kezdtek és
az ispán kiment az erdészlakba. Onnan aztán három kerülővel fölment a
tölgyesbe. A forrás közelében fájdalmas vinnyogást hallottak; Szabolcs
vizslája csaholva és a farkát csóválva ugrott ki a bokrok közül. A
kutyát követve, elértek a szakadásig és ott megtalálták a gazdájukat.
Átlőtt szívvel, holtan feküdt a harasztban.
Mikor az emberek magukhoz tértek első rémületükből, abban egyeztek meg,
hogy Szabolcs baleset áldozata lett. Minden körülmény arra vallott, hogy
a szakadás partján elcsúszott és miközben fegyverére támaszkodott,
valami végzetes véletlen következtében eldördült a halált hozó lövés.
Az erdészek faágakból gyaloghintót csináltak és levitték halott urukat a
kastélyba.
Malvint távirati uton értesítette az ispán, hogy az urát súlyos baleset
érte. Az asszony a déli vonattal jött meg, édesatyja kiséretében. Az
ispán, aki a pályaudvaron várta őket, föltette magában, hogy
tapintatosan elő fogja őket készíteni a rettenetes csapásra, de mikor az
asszony szeme közé nézett, elvesztette minden bátorságát. Kitérő választ
adott minden kérdésére és a kocsiban titokban nyomogatta csak az öreg
Forgács térdét.
Mikor leszálltak a kocsiról, Forgács már sejtette a valót. Azt mondta a
leányának: Légy elkészülve mindenre!
De Malvin már nem hallott és nem látott, lihegve futott végig a szobák
során. A dohányzóban találta meg az urát. Mozdulatlanul, még mindig
vadászcsizmában feküdt a széles kereveten. A fejénél két szál gyertyát
gyujtottak meg a cselédek.
Malvinra úgy hatott mindez, mint egy rettenetes tréfa. Letérdepelt
melléje a szőnyegre, átölelte a halott nyakát és az arcába nézett,
inkább megbotránkozottan, mint ijedten.
– Mi ez? Mi történik itt? Nem lehet! Nem szabad! Nem akarom!
Összevonta a szemöldökét, a szeme meg szikrázott a haragtól.
– Nem, nem, nem!
Oly szenvedélyesen rázta meg a halottat, hogy a sápadt arca
odahanyatlott a keblére. Nem akarta megérteni, hogy Sándor meghalt és
mikor végül megértette, hogy önmagát akarta megcsalni konok tagadásával.
– Nem igaz! Nem igaz!
Oly nehezen tudta magát beleélni abba, hogy elvesztette a férjét, akivel
pedig már elvesztették egymást, mielőtt még megtalálták volna egymást.
Csak hetek mulva jutott eszébe, hogy imádkoznia kellene és mikor
elővette az imádságos könyvét, megtalálta benne az ura levelét.
A posthumus levél, mely úgy hatott rá, mint üzenet a túlvilágról, rövid
volt és ilyen különös szavakat tartalmazott:
„Semmim sincs, csak az életem. Ezt tettem föl betétként már nem egy
kártyalapra, ezt veszélyeztettem nem egyszer, hogy társadalmi poziciót
teremtsek magamnak és ezt adtam el magának is, szegény Malvinom, hogy
gondtalan jövőt biztosítsak magamnak. És most, mikor be _kell_ magának
bizonyítanom, hogy önzetlenül és tisztán szeretem: nem tehettem másképp,
mint hogy odaadom az életemet.“
Így ért véget Szabolcs házassága.
– VÉGE. –