Szabolcsnak dolga volt Budapesten. Eszébe vette, hogy neki pénzt kell
teremtenie, mindenáron pénzt, hogy Bakónak megfizesse a tartozását. Hogy
ez volt az első gondolata: abban is a fajának egy erős előitélete
nyilatkozott meg. Egy asszonyt a pénze kedvéért feleségül venni, a pénzt
elpusztítani és az asszonyt nyomorulttá tenni: az semmi. De a felesége
kedvesének pénzzel tartozni: becstelenség, amelynél kivánatosabb a
halál.
Az egész nap a pénz keresésében telt el. Gyanus elegánciáju emberek
jártak-keltek a lakásán, pénzszerző ügynökök, akik szemtelennél
szemtelenebb ajánlatokat tettek neki. Végül egy harapófogó képü öreg
asszonyhoz vezették, azzal megkötötte az üzletet. Az asszonyt
Färbernének hívták, távoli rokona volt Forgácsnak, aki azonban nem
közlekedett vele. Jól ismerte az öreg Forgács viszonyait, tudta, hogy
nagyobb összeget is hitelezhetne a vejének, de azért arcátlan
uzsorakamatot követelt. Estig megvolt a pénz.
Szabolcs magához vette az egész összeget és elment a klubjába. Nem
gondolkozott még azon, hogy minő arccal fog Bakó elé lépni és hogy mit
fog neki mondani – és mikor most a társalgó ajtajából meglátta a grófot,
visszariadt és habozni kezdett.
Bakó egy nagy karosszékben ült, háttal az ajtónak. Szabolcs megismerte a
kopaszodó homlokáról és az éles hangjáról. A fiatal klubtagoknak egész
csapata csoportosult köréje. Neki itt páratlan tekintélye és kivételes
poziciója volt. Éppen egy szerencsétlen emberről beszélt, aki hogy cifra
nyomoruságát leplezgesse, holmi aprólékos piszkosságokat követett el,
amiért is ki kellett zárni a klubból.
– Nemcsak komisz az a fráter, de gyáva is… Ha nem volna az, főbe
durrantaná magát…
Ellentmondást nem tűrő, hideg és gőgös hangon mondta ezt, a
gavallér-becsület fanatikus őrének hangján, amely megborzongatta és
tisztelettel töltötte el hallgatóit.
– Meg fogom ölni! – gondolta e pillanatban Szabolcs.
És ugyanekkor villámgyorsasággal már megfogamzott a fejében egy
erőszakolt összetűzés sablonja, amelynek csattanós vége egy
pisztolylövés lesz…
Valóságos megkönnyebbülést szerzett neki ez az elhatározása, mintha csak
a lelkében fölhalmozódott tehetetlen keserűség és szégyenérzés levezető
csatornára talált volna a Bakó elleni gyilkos gyűlöletben. Ez a gyűlölet
tulajdonképpen a saját fajtájabeliek iránt érzett dühe, a tulajdon
multjával szemben érzett ösztönszerü megvetése volt. Ez az ember, aki
hideg, hosszu arcával és kopaszodó homlokával ült előtte, tipikus
képviselője volt a testet öltött emberi önzésnek. Oly lázas undort és
hideg gyűlöletet érzett e pillanatban Bakó iránt, mintha förtelmes,
nyálkás hüllő volna, amelyet elpusztítani kegyetlen élvezet.
Nem ment be a társalgóba, hanem mielőtt még Bakó észrevehette volna,
hazament a lakására. Ott még egyszer átgondolta, hogy mit kell tennie és
most már mély gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy meg kell ölnie a
grófot, akár a tulajdon élete árán is.
Ami a tombolásig fokozta haragját, az a meggyőződése volt, hogy Bakó
sohasem szerette Malvint. Egyszerűen kiváncsi volt rá. Ő senkit sem
szeretett, de kiváncsi volt minden asszonyra. A tisztátalan
fantáziájában egyik elfoglalta a másik helyét és amint vágyai egy ujabb
felé vonzották, már ráunt a régire. Ez az alávaló sport rögeszméje volt.
Úgy érezte, hogy joga van minden asszonyhoz és ha egyik ellenkezett
vele, akkor nem ismerte el erényes voltát, hanem dühbe jött. „Az ostoba
liba: nagyra tartja magát!“ Arról is meg volt győződve Szabolcs, hogy
Bakó örül a házastársak közt létrejött kibékülésnek. Most már nem
kellett tartania attól, hogy Malvin előbb-utóbb kényelmetlen lesz reá
nézve, sőt barátságot is tarthatott fönn vele, amelyet önzetlen volta
pikánssá tett.
Azt, hogy Malvin _szerette_, talán meg tudta volna neki bocsátani
Szabolcs, de azt a gondolatot, hogy Bakó _ráunt_ az ő feleségére, nem
tudta elviselni.
Korán reggel kivitte a pisztolyait egyik lövőházba. Néhány lövést tett
csak és meggyőződött róla, hogy a keze és a szeme még a régi: a szeme
éles, a keze nyugodt. A saját pisztolyával ötven lépésről nem tudna
elhibázni egy embert, talán akarva sem. Veleszületett tulajdonsága ez az
ügyessége, amelyet országszerte ismernek és csodálnak. Tisztában volt
vele, hogy ez ügyességének köszönhette társadalmi poziciójának tetemes
részét is.
Alkonyatkor megint elment a klubjába és Bakót ott találta a törzsökös
helyén, a társalgó karosszékén. Valaki megint a tegnapi esetet firtatta
és Bakó, aki láthatólag már ráunt, kurtán a szavába vágott.
– Ne vesztegessünk több szót arra a gazemberre…
Szabolcs, aki észrevétlenül telepedett le egyik fülkében, a _gazember_
szóra oly indulatosan emelkedett föl, mintha neki vágták volna az
arcába.
– A _gazember_ is relativ fogalom. Én például azt hiszem: ha neked nem
volna pénzed, külömb gazember volnál annál a szegény ördögnél…
Nem az, amit mondott, de a hangjának indulatos rezgése, oly hatással
volt a jelenlevőkre, hogy a szobában egyszerre halálos csend támadt.
Bakó inkább csodálkozva fordult vissza, mint sértetten.
– Bolond vagy Sándor, vagy részeg?
Szabolcs vérben forgó szemmel emelte rá az öklét. Valaki közbevetette
magát. A két férfi egy másodpercig farkasszemet nézett és a gróf
Szabolcs pillantásából megértette gyilkos gyűlöletének okát.
– Értem! – mormogta halk, az izgalomtól rekedt hangon. – Az ütést
elfogadottnak tekintem, – tette azután hozzá, némi keserü humorral.
(Azt is értette most már, hogy miért küldte el neki Sándor a délelőtt
folyamán a tartozását.)
A gróf elment, Szabolcs pedig bevonult az írószobába, ahol a klub
elnökségétől nevének a tagok lajstromából való törlését kérte. Ezt előre
elhatározta így, hogy a barátainak valami elégtételt nyujtson a
botrányért, amelylyel társaságukat kompromittálta.
Az eset természetesen óriás föltünést keltett; hogy Bakó gróffal valaki
így merjen elbánni, az mindenkinek hihetetlen volt. Azok, akik tudták,
hogy Bakó udvarol Malvinnak, eltalálták az összetüzés igaz okát,
fenhangon azonban nem igen szellőztették.
Másnap reggel a két ellenfél már fegyveresen állott szemben. Bakó, aki
épp oly hiu, mint bátor ember volt, érezte, hogy a kivételes társadalmi
poziciója ellen intézett támadást kivételesen kemény eszközökkel kell
visszaverni. Valóságos halálmegvetéssel szabta meg tehát a
pisztolypárbaj föltételeit, melyet a feleknek – főrangu urak
excepcionális szokása szerint – a saját pisztolyaikkal kellett vívniok.
Eleve megszabta a maga harci modorát. Tudta, hogy Szabolcs, ha lövéshez
jut, föltétlenül lelövi. Húsz lépésről nem hibázza el a maga emberét; a
saját pisztolyával a foglyot is lelövi röptében… Bakó is tud bánni a
pisztolylyal. Ha marad hat másodpercnyi ideje, hogy fölhúzza a fegyver
sárkányát és függőleges irányából lassan vízszintesre emelje a karját:
akkor minden valószínüség szerint talál. Ha nem ideges, akkor egészen
biztos, hogy talál… Az a kérdés csak, hogy marad-e annyi ideje? Egy
halvány reménye volt: Szabolcs a jel elhangzása után talán ki fogja
lépni az avanceot, azalatt ő lőhet…
A párbaj azonban másképp folyt le, mint Bakó és bizalmas emberei
remélték. Szabolcs a jel elhangzása után rögtön kapásra lőtt. Aztán
eldördült a gróf lövése is, de ő már estében lőtt és a golyó a lovarda
falába ütődött.
Bakó a földre esett és mikor az orvosok hozzá siettek, azt hitte még,
hogy a sebesülése csak könnyü és szégyelte gyöngeségét.
– Semmi, csak horzsolás… Azt hiszem, a zsebórám fölfogta a golyót…
Tévedt azonban, a golyó a bordái alatt belefuródott a testébe.
Mikor tisztában volt állapotával, azt mondta egyik segédjének, hogy
beszélni óhajtana Szabolcscsal. Sándor lassu léptekkel közeledett feléje
és két lépésnyire tőle megállott.
– Tudom, hogy miért kötöttél belém, – mondta a gróf, – azt hiszed, hogy
én…
Azzal a segédekhez fordult:
– Hagyjatok magunkra!
Mikor már csak a sebbel foglalatoskodó két orvos volt mellettük, halk
hangon folytatta:
– Ő ártatlan, – ezt szavamra mondom! Tudom, hogy meg fogok halni és
ismétlem, ő ártatlan…
Elhallgatott és mivel nem nyújtott kezet Szabolcsnak, az meghajolt és
távozott. Az ajtóból még egyszer visszanézett: a gróf arcán már akkor
nyoma sem látszott a fölindulásnak, az arca sápadt volt, de hideg és
nyugodt, mint rendesen.
Szabolcs jól tudta, hogy mit kell tartania Bakó utolsó szavairól.
Hazudott. Talán nem is a Malvin kedveért, hanem inkább a maga kedveért;
nem is akarta, hogy Szabolcs higyjen neki, csak be akarta bizonyítani,
hogy ő mindig hajthatatlan és korrekt gavallér, még a halálában is
tudja, hogy mivel tartozik egy úrihölgynek, aki gyönge volt vele
szemben.
Másnap reggel azt a hírt hozták Szabolcsnak, hogy Bakó hajnalban
meghalt.
Nem maradhatott magára a gondolataival, mert egész nap zaklatta a
rendőrség. Miután a vizsgálóbírónál is megfordult, az esti vonattal
Szabolcsfalvára utazhatott. A feleségéhez.