– Visszajösz megint Siófokról?
– Meglátom… Talán… Most szaladok a feleségedhez, hogy elbúcsuzzam tőle…
Kezet fogtak, a gróf a nyaraló felé vette útját, Szabolcs pedig a
yachthoz evezett. Nem igen bánta, hogy Bakó elment s úgy vélekedett,
hogy az éjjeli kirándulást ketten is megtehetik Malvinnal.
Tíz perc mulva már megint partra ugrott és fölment a nyaralóba.
Az emeleten sötétséget talált. A nappali szobából kiment a kis
faerkélyre, honnan keskeny lépcső vezetett a lapos tető verandájára és
hangokat hallott a feje fölött. Odafönn, a nagy japáni ernyő alatt már
égtek a széllámpások: a gróf ott beszélgetett az asszonynyal. Szabolcs,
mielőtt fölment volna hozzájuk, egy pillanatig nekitámaszkodott az
erkély korlátjának és végignézett a holdfényben sziporkázó vízen. Azok
odafönn most szintén a veranda korlátjához léptek. Alig egy ölnyire
voltak feje fölött, de nem láthatták Szabolcsot. Halk hangon
beszélgettek a homályban és Sándor megérthette minden szavukat.
– Elutazom, Malvin, – mondta Bakó, – mert látom, hogy terhére vagyok…
Az asszony nem válaszolt, a gróf pedig nyugodt hangon tovább beszélt.
– Csak egyre kérem: ne sértsen meg azzal, hogy fél tőlem… Ne ismerjen
félre: tőlem soha semmiféle veszedelem nem fenyegeti… Én csak egyet
akarok, azt, hogy maga nyugodt és boldog legyen… Látom, hogy most
megértik egymást Sándorral és – higyje el Malvin – örülök a jó
egyetértésüknek… Feledje el a multat; én is elfelejtem azt, ami köztünk
történt… Sokkal jobb barátja vagyok magának…
Elhallgatott és most az asszony szólalt meg, csudálatosan keserü,
fojtott hangon:
– Istenem! Istenem!
Hogy folytatták-e a beszélgetésüket, arra Szabolcs később nem is
emlékezett vissza. Nem is abban, amit mondtak, de a hanghordozásukban
volt valami, ami oly váratlanul és brutálisan sujtott reá, mint a
buzogányütés. Az erős és megdönthetetlen bizonyíték, hogy az asszony
valaha kedvese volt annak az embernek.
Arra sem emlékezett vissza Szabolcs, hogy mi történt vele az első
percben. Valami, amire még akkor sem mert visszagondolni, mikor már
cinikus őszinteséggel átértette egész helyzetét…
A gróf aztán elment… Szabolcs pedig egyedül állott a sötét nappali
szobában és két kezével egy faragott szekrény oszlopába fogódzott.
Irtóztató csend volt körülötte, csak valami távolodó, ritmikus zúgást
hallott, mintha vándormadarak ezrei vonulnának el a feje fölött. Az üres
messziségben valami halk kopogást: talán saját szívének dobogását.
Malvin belépett a szobába. Egy széllámpást tartott a kezében és lassu
léptekkel, borús arccal jött. Mikor a mozdulatlanul álló Szabolcshoz,
ért, riadtan emelte föl lámpását. Jó ideig farkasszemet néztek:
meglátszott az asszonyon, hogy mindent leolvas az ura arcáról. Az ő arca
is krétafehér lett, a lámpás rezegni kezdett a kezében. Letette az
asztalra. Őt se bírták tovább lábai, le kellett ülnie a kerevetre. Onnan
nézte Szabolcsot, a rémülettől megdermedten, halálos szomorúsággal a
szemében.
Egy örökkévalóság telt el így, vagy talán csak két perc. Szabolcs aztán
a kalapját kezdte keresni, mintha attól függne minden üdvössége. Mikor
megtalálta, elment, döngő léptekkel lement a lépcsőn… El! Ki!
Hallotta, amint mögötte halkan sóhajtott az asszony: Istenem!
Aztán föl-alá járt a parton sétáló tömeg közt. Föl a fürdő hídjáig és le
a klub-házig. Az ismerősei közül néhányan rászóltak: ő bólintott a
fejével és tovább ment. Lenn meglátta az egyik dalmatáját a parton…
Igen, vigyék a hajójára, ott egyedül lesz! Mikor a gig üléséről
felszökött a _Malvin_ födélzetére, visszaküldte a legényt. Menjenek
aludni; nem megy sehová… Itt alszik a kajütben…
Friss szellő kerekedett Almádi felől: a hajó karcsu árboca lassan
hajladozott, a horgonylánc meg nyikorgott. Szabolcs hanyatt feküdt a
hajó orrán és a csillagos égre nézett.
Nem is volt túlságosan fölindulva, inkább valami nagy, ólomsúlyu
tunyaság vett erőt rajta, de azért tisztán tudott gondolkozni. Nem is
haragudott, csak azon törte a fejét, mit is kell most tennie? Valamit
tennie kell, az ilyen dolognak megvan a maga etikettje…
Megölni az asszonyt? Szabolcs, mint boszuálló férj – micsoda gonosz
karikatura! Saját cinizmusának érzete arcába kergette a szégyen pírját…
Óh, ha igaz akart lenni és őszinte, akkor még Bakó ellen sem érezhetett
semmi gyűlölséget. Hiszen ők együtt vallották és érvényesítették azt a
gavalléros teóriát – és kettőjük közt Szabolcs volt a vezető, – hogy
asszonyi dologban nincs se bűn, se erény, csak élvezet van. Nem is
szerelem az, csak egy nemes, izgató sport, amelynek hevében az ember
áttör minden kerítésen és átugrat minden akadályon. Minden út jó, hacsak
célhoz vezet; minden szabad, ami a sikert biztosítja…
Megölni az asszonyt! Mikor most újból végiggondolta a dolgát, tisztára
látta, hogy nem is Bakó, hanem ő maga buktatta el Malvint. Ő maga
állította lesbe a grófot, ő maga verte föl nyugvóhelyéről a vadat, buta
kegyetlenséggel ő maga riasztotta, hajszolta, zavarta meg és terelte a
vadász elé… Soha jobb kopója senkinek sem volt, mint Bakó grófnak.
Most eszébe jutott minden… Első összetűzéseik. Mikor a pénzkérdések
cinikus szellőztetésével porig alázta a fiatal, szépségére hiu
gyermekasszonyt. Az a hideg megvetés, amelylyel Malvin újabb közeledése
ellen védekezett… Aztán eltávolította magától, jó messzire és melléje
adta Bakót, akiről tudta, hogy a beteges mániáig megrögzött, önző és
kiméletlen nővadász… Egyenesen rászorította az asszonyt, hogy Bakó
kezéből fogadja el mindazt, amit az ura megtagadott tőle: társas
poziciójának védelmét épp úgy, mint szórakozását. És Leticiához való
viszonyának minden mozzanata – amelyről Malvin pontosan értesült –
egy-egy brutális ütés volt, amit az az asszony elvei ellen mért…
Megérttette a tudatlannal, rákényszerítette, a fejébe verte, amit ő maga
vallott: az erénynek nincs jutalma és a bűnnek nincs bűnhődése; nincs se
erény, se bűn.
Megölni az asszonyt! Nem tudta megtalálni szívében a megcsalt férj
gyilkos haragját. Óh, ez nem volt tragédia, csak egy rettenetes ironikus
komédia, amelylyel a sors nem is a Szabolcs gonoszságát, hanem a
kolosszális ostobaságát tréfálta meg.
Most itt feküdt a hajó deszkapadlóján, mint a rossz tréfával
agyonhajszolt farsangi bolond, émelyegve, szégyenkezve és azon
gondolkozva, hogy ne zúzza-e szét egy pisztolylövéssel a fejét, ezt az
ostoba koponyáját, amelynek oly rossz hasznát vette.
Éjfél is elmult, amikor közeledő evezőcsapásokat hallott. Egy könnyü
csónak ütődött a yacht oldalához, aztán valaki fölmászott a födélzetre.
Malvin volt. Mikor megpillantotta az urát, visszaszólt a matrózoknak:
– Én is itt hálok… Menjenek el…
Szó nélkül leült a födélzetre, vagy két lépésnyire Szabolcstól. Sokáig
maradt egy helyben, végre odakúszott hozzá.
– Miért nem öl meg? – kérdezte halkan.
Sándor valami dühös hangot hallatott, félig nyögés, félig zokogás volt.
Megölni, – ez az asszony is milyen ostoba!
Hajnalig egy szót sem váltottak többet. Malvin egy pokrócot gyűrt a feje
alá és mozdulatlan, félig behunyt pillákkal feküdt a födélzeten. Hajnal
felé nagyon lehült a levegő és mikor Szabolcs észrevette, hogy az
asszony egész testében erősen remegni kezd, leterítette a kabátjával.
Ekkor megint eljöttek a matrózok a gigen, megnézni, hogy nem kell-e
nekik valami. Szabolcs beszállott a csónakba és besegítette az asszonyt
is. Partra vitették magukat.
Haza érve, Sándor szórakozottan sorra járta a szobákat. Úgy érezte, hogy
keres valamit, de maga sem tudta, hogy mit. Csak később vette észre,
hogy Malvin szobáról-szobára követi. Nyugodt arccal, de sápadtan és a
hidegtől dideregve.
– Feküdjék ágyba! – mondta neki.
Az asszony úgy nézett rá, mintha nem értené meg. Csak akkor
engedelmeskedett, mikor elvezette a hálószobába.
– Le kell feküdnie!
Ő maga is ott maradt a szobában, háttal az ablaknak leült egy
karosszékbe. Malvin rögtön aludt. Kilenc óra felé ébredt csak föl. Az
arca rózsás volt, ásított és mosolyogva nézett az urára. A következő
pillanatban megdermedt a mosolya: megint eszébe jutott minden, amiről
álmában megfeledkezett.
– Öltözzék föl. Utazunk! – mondta Szabolcs.
– Hová? – kérdezte Malvin halkan.
– El innen.
Akárhová, csak innen el, erről a megátkozott helyről. Émelyítőnek
találta ezt a nagy vizet, örökös gyöngykagyló fényével, gyűlöletesnek a
parti hegyek fekete, gonosz profilját.
Gőzhajón átkeltek a tavon, aztán vasuton a fővárosba mentek. Egyedül
utaztak egy szakaszban és útközben alig beszéltek valamit. Szabolcs
szinte kiváncsian figyelte a felesége arcát és azt a benyomást nyerte,
hogy Malvin nem bánt meg semmit. Bánat van a szivében, de semmi
megbánás. Olyanféle lelki állapotban van, a minőt pusztító természetü
katasztrófák szoktak előidézni az emberben: le van sujtva,
tehetetlenségének érzete hideg szomorúsággal tölti el és elkésetten
töpreng azon, hogyan is keletkezett a veszedelem? De a lelkiismerete nem
juthat szóhoz attól a félénk kiváncsiságtól, amelylyel a jövő elé
tekint. Talán olyasmit képzel, hogy az ura most valami nagy, megszáradt
vértől fekete vesztőhelyre viszi, a hol a _rossz asszonyokat_ szokás
kivégezni.
A budapesti pályaudvaron Szabolcs jegyet váltott Szabolcsfalváig, de
csak egyet. Mikor besegítette Malvint a készenálló vonatba, maga pedig a
perronon maradt, az asszony hirtelen egy szenvedélyes mozdulatot tett,
mintha ki akarna ugrani az ajtón.
– Nem, nem megyek egyedül!
– Haza kell utazni, Malvin…
– És maga?
Szabolcs egy pillanatig elgondolkozott.
– Három-négy nap mulva ott leszek én is…
Malvin megragadta a kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Megigéri?
– Meg!
A vonat elindult.