Körülbelül egy hétig volt Füreden. Szabolcsnak nagyon kapóra jött a
barátja jelenléte, a bécsi váltói, amelyekkel a téli kártyaadósságait
rendezte, lejártak és a hitelezője készpénzfizetést követelt. Restelt
pénzt kérni az apósától most, alig egypár hónappal az után, hogy
megbékült a feleségével és azért Bakóhoz fordult. A gróf habozás nélkül
tett eleget kérésének.
– Add ide az uzsorásod címét. Telegrafálok a bécsi bankáromnak, ő majd
végez a bestiával… Megadod nekem, a mikor teheted…
Ezzel a dolog rendben volt.
Szabolcs azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin amilyen rokonszenvvel
viseltetett régebben Bakó iránt, olyan mélységes ellenszenvvel van most
iránta. A jó illem kedvéért türtőzteti magát, de láthatólag szenved, ha
vele van. Ideges, nyugtalan és szomoru. Nem tud jó szemmel az arcába
nézni, ellenkezve válaszol a kérdéseire és ha teheti, gyöngélkedést
szinlel, hogy elmaradhasson a közös sétákról és kirándulásokról. Valami
titkos kárörömet érzett e miatt Szabolcs, de egy este, mikor magára
maradt az asszonynyal, mégis szóba hozta a dolgot.
– Hallja, édes, így nem lehet ám bánni Bakóval… Jó fiu, de érzékeny
bolond… Aztán nem is szolgált rá, hogy félvállról beszélgessünk vele…
Malvin válasz helyett az ura karjába dobta magát.
– Semmi, semmi! Ne beszéljen erről… Mondja, hogy szeret…
– Milyen ideges maga!
– Semmi! Menjünk el, Sándor.
– Szigligetre?
– Akárhová! Csak el! Magával akarok lenni – egyedül… Mire való az a sok
idegen ember? Vigyen el és mondja, hogy szeret… És hogy mindig szeretni
fog…
Másnap történt az a dolog, amit nem lehetett többet meg nem történtté
tenni, a könyek oceánjának árán sem. Langyos nyári estén, közömbös
alkonyi csöndben, egyszerre és váratlanul elsülyedt egy egész világ.
Minden, ami rajta volt, elsülyedt vele s örökre eltünt: a napfény, a
madárdal, az ifjuság, a szerelem, az élet: minden! Csak egy szürke semmi
maradt a helyén.
Alkonyatkor kedvező szellő lobogtatta a kikötőben macskázó _Malvin_
zászlaját és Szabolcs parancsot adott a legényeknek, hogy legyenek
készen a vacsora után. A holdfényben kiviszi a feleségét meg a grófot a
tóra. Mikor éppen a gigbe szállott, hogy a vitorláshoz vitesse magát, a
partról utána kiáltott Bakó:
– Meggondoltam magamat, Sándor, még sem megyek veletek. A lovaim után
kell néznem s azért átmegyek Siófokra.