Sokáig tanakodtak, hogy hol töltik a nyarukat és megegyeztek abban, hogy
a divatos világfürdők nemzetközi nagyvására nem nekik való.
Szabolcsfalva se kellemes nyaralóhely, mivel nincs valamirevaló vize;
azért hát elmentek az öreg papok csendes balatoni fürdőjébe.
Abban a meggyőződésben éltek akkor, hogy két ember éppen elég a világon.
Több nem kell. A többi mind fölösleges. És ha már itt csetlik-botlik a
földön, hát menjen a dolgára, de őket ne untassa. Hogy meggyőződéséhez
hű maradjon, Szabolcs szerzett egy vitorlás yachtot, egy karcsu, lenge,
hófehér _Malvin_-t, amelylyel aztán napokig elkalandoztak a hullámzó
víz-róna ünnepi magányában. Csak két dalmata matróz volt velük, két
bronzarcu, bivalynyaku vízilakó, de ezek nem voltak emberek, inkább
semleges lények, afféle szolgálatkész Calibanok, akik a szemükkel sem
hunyorítanak, ha az úrnőjük reggel meztelen karokkal fésülködött a
nagyvitorla árnyékában.
Egyidőre beleestek a vitorlázó szenvedélybe, amelyen minden új
hajótulajdonosnak keresztül kell esnie. Fölfedezték a Balatont és szinte
szenvedélyesen beleszerettek a hajójukba, mely oldalvást hajolva,
könnyen követte a szél leheletét.
Ha elsiklottak a tihanyi hegyfok mellett: akkor egyszerre az övék volt
az egész világ. Az ég, a felhők és a víz, amely fölött csak a
sirályokkal osztozkodtak. Az öreg Balaton pedig csak azért rendezte
kifogyhatatlan leleménynyel egyre váltakozó színjátékait; hogy fölséges
és kolosszális kerettel szolgáljon együttlétüknek… Délben, ha az
augusztusi nap lángoló sugárkévéket szórt a vízre: hófehér volt minden.
A vakító, csillogó, izzó fehérségben csak egy háromszögletü kis árnyék
lebegett, a _Malvin_ marsalvitorlájának árnyéka, amelyben egy tikkadt, a
forróságtól és a jókedvü lustaságtól haldokló emberpár ásitozott.
Alkonyatkor eltompult a fény, a tó egyszerre malahitszínűvé változott,
az égboltozaton vitorlázó, hosszan elnyújtott felhőlégiók alatt végtelen
távolságba vonult vissza a nap. Aztán rájuk borult a barnaszemü, édes
éjszaka, a fölbukkanó hold fényében pedig lángolni kezdett a víz, mintha
millió ezüstös tűz-rózsát himbálna fodros habjain, millió rajzó
pillangót, összefonódó, szétfutó ezüstkígyót.
Bebarangolták az összes partokat. Almáditól Keszthelyig, megmacskáztak
minden öbölben és tíz parti dombra ís nyaralót akartak építeni.
Szabolcs, miután először beleszeretett a feleségébe, később meg is
_barátkozott_ vele. Azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin nemcsak
édes feleség, de jó cimbora is, ami nem ugyanaz. Eleveneszü, tanulékony,
ötletes, alkalmazkodó és jókedvü. Tud nagyon okos lenni és kedvét leli
minden ostobaságban. Gyerekesen mulatós és amellett tud jókedvvel
unatkozni is, amire ugyancsak kevés asszony képes. Egymás társaságában
és egymás kedvéért megkedveltek olyan szórakozásokat, amelyekhez azelőtt
egy csöpp hajlamuk se volt. Beleugratták egymást és megtanultak
fotografálni, majd órákig elültek horgászva, mire pedig partra mentek,
az asszony arca és karja barnapirosra volt sülve, a nyaka pedig
aranyzománcos volt, mint az andaluziai nőé, akiről Musset dalol.
– Bakó holnap Siófokon lesz, – mondta egy nap Sándor. – Táviratot kaptam
tőle… Odaát lóverseny lesz, – átvigyem magát?
– Nem, nem!
Hevesen, szinte kiáltó hangon tiltakozott ellene. Később azt mondta:
– Ha jó szelünk lesz, elmegyünk Szigligetre…
– Nem lehet, – szólt Sándor. – Olyan messzire nem mehetünk, mert Bakó a
verseny után mindenesetre átjön. Az esti hajót be kell várnunk.
Az asszony egyszerre nagyon csendes lett. Később megint előhozakodott a
szigligeti útjával.
– Menjünk oda! Tegyünk úgy, mintha a sürgöny elkésetten érkezett volna…
Sándor elnevette magát.
– Nem lehet! Azt mégse tehetjük…
Másnap az esti hajóval tényleg megjött a gróf; Szabolcsék a kikötő hídja
előtt várták. Pompás színben volt és harsogó hangon beszélt, mint
mindig, ha jókedvü volt. Egész kis csődületet okozott a parkban.
– Na, csakhogy itthon vagyok megint. Valóságos honvágyat éreztem
utánatok és százszor is megkérdeztem magamtól, hogy mi az ördögnek
utazom, mikor semmi élvezetem nem telik benne…
Mikor aztán együtt ültek Szabolcsék nyaralójának verandáján, a
lámpafénynél szemügyre vette Malvint és egyszerre elkomolyodott.
– Teremtőm, Malvin, mi lett magából?
Az asszony idegesen mérte végig, Szabolcs pedig nevetve kérdezte:
– Megcsunyult?
– Dehony! Nem, – nem is szépült meg, de mássá lett, megint egészen
mássá… A szeme más, a mozgása, minden… Maga végigmegy az asszonyi
skálán…
Szabolcs észrevette Malvin arcán a kedvetlenséget és egy léha élccel
akarta elütni a dolgot.
– Nekem az nagyon jó… Minden félévben új feleséget kapok s így nem
unhatok rá a régire…
– Azt hiszem, most már mindig ilyen fog maradni, – mondta a gróf halkan
és komolyan.