Szabolcsék a tél hátralévő részét és a tavaszt Budapesten töltötték a
lakásban, amelyet az öreg Forgács annyi szeretettel és sok művészi
izléssel rendezett be a számukra.
Mint egymáshoz idegen emberek lépték át a lakásuk küszöbét, mint két
udvarias utas, akit a véletlen összehoz a közös vendégfogadóban. És
napjaik csendben és békében teltek el.
Úgy látszott, hogy az elmult félesztendő nemcsak Malvinnak, de Sándornak
is jó iskola volt. Miután egészséges szervezete kiheverte a _nagy
hajótörés_ emlékeit, olyanféle kellemes érzés vett erőt rajta, mint a
bőrig ázott emberen, aki végre meleg szobában találja magát. Egyszerre
megint meg kezdte becsülni a praktikus előnyöket, amelyeket a házassága
nyujtott neki és szükségét kezdte érezni annak is, hogy biztosabb alapot
adjon az életének. Ez a belső szükség – valami homályos vágy, hogy
általános takarítást és nagymosást rendezzen a lelkében – mindig
jelentkezett nála, valahányszor nagyobb veszedelmen ment keresztül.
Első teendője az volt, hogy közeledett megint Malvinhoz. Ekkor azonban
egy váratlan akadályra bukkant: útjában állott Bakó.
A gróf minden héten egyszer ellátogatott hozzájuk. Többször nem jött, de
nem is mult el szombat, hogy igénybe ne vette volna rokoni jogait. Velük
költötte el az estebédet, ha pedig színházba mentek, elkisérte őket és a
teáját is náluk itta meg. Ezen az estén, amikor hiába keresték a klub
kártyaszobáiban és az éjjeli mulatóhelyeken, láthatólag a családi
ösztönét, mondhatnám: a tisztasági szükségletét elégítette ki. Az
ösztönszerü szükség, hogy egy-egy estére a nyakába vegye a házi
diszciplina szelid jármát, ott él minden agglegény szívében, leginkább
azéban, aki legtöbbet él vissza úgynevezett függetlenségével… Szabolcs,
aki pedig nem volt sem tapasztalatlan, sem optimista ember, ilyen
magyarázatot adott a gróf látogatásainak, amelyek minden szombaton
ismétlődtek. Bakó meglehetősen viharos életet élt és semmiféle élvezetet
nem tagadott meg magától, de az idő beosztása tekintetében következetes
volt a pedanteráig. Ha Budapesten tartózkodott, akkor minden héten
egy-egy estét a politikai klubban töltött a kegyelmes urak
törzsasztalánál, egyet a kedvesénél, néhányat a kártyaszobában és a
szombatot Szabolcséknál.
Ha náluk volt, akkor meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mint afféle
szeszélyes és fegyelmezetlen idegzetü nagyúr, aki egész életében azt
tette, amihez kedve volt, néha kétségbeejtő unalmas volt, gyakran
azonban szinte sziporkázott a szeretetreméltó ötletektől. Malvinnal
mindig a gyöngéd udvariasság és ama bizonyos nagybácsi-fölény hangján
beszélt, amely eleve is kizárja az udvarlás lehetőségét. Szabolcs azt a
megfigyelést tette, hogy Malvin bizonyos dolgokban, főleg társas- és –
toilette-kérdésekben nagyon hallgat a grófra. Néha a teázó szobába hozta
ruhamintáit, amelyeket a férjének nem mutatott meg és kipakkolta a gróf
előtt.
A gróf igen óvatos formában fejezte ki a véleményét.
– Ez magának nem tetszhetik… Fogadni mernék, hogy _azt_ akarja – nem?
És Malvin tényleg _azt_ akarta… Mindig _azt_ akarta!
Meglátszott Bakón, aki különben tényleg élesszemü és disztingvált izlésü
ember volt, hogy gyönyörűsége telik a fiatal asszony vezetésében.
Szabolcs jól ismerte a grófot, tudta, hogy igazmondó a kiméletlenségig
és azért meglepetéssel vette észre, hogy milyen nagy véleménynyel van
Malvin testi és szellemi tulajdonságairól. Rajtakapta önmagát, mikor
azon töprenkedett, vajjon igaza van-e a grófnak? Tényleg okos asszony
Malvin? Tényleg oly rokonszenves és gavalléros gondolkozásu? Óh, – ő
alapjában véve oly kevéssé ismerte feleségét!
Egy tavaszi napon történt, megint egy szombaton, mikor a gróf kis
ibolyabokrétával a kezében lépett be hozzájuk. Az utcán vette egy
kofától, hogy elhozhassa Malvinnak. Hogy túl ne taksálják az
udvariasságát, valami ironikus megjegyzés kiséretében adta át Malvinnak.
Szabolcs ekkor azt a megjegyzést tette magában, hogy ő tulajdonképpen
féltékeny Bakóra. Hangsúlyozta önmaga előtt, hogy nem gyanusítja
Malvint, nem is fél Bakótól, de irigykedik reá. Látnivaló, hogy itt ő
maga a _harmadik_. Azok ketten rokongondolkozásu emberek, akik egy-egy
könnyen odavetett szóval megértik és befolyásolhatják egymást. Talán
öntudatlanul is lelki intimitásban élnek és szükségük van egymásra.
Idegen és fölösleges csak _egy_ van köztük: ő, a férj. És most féltékeny
Bakóra, a féltékenysége – ha lehet ilyen szenvedélyre ilyen jelzőt
használni – tiszta, gyanutól és félelemtől mentes.
Mikor ezt bevallotta magának, öntudatlanul már elhatározta, hogy
visszahódítja Malvint. Vagy nem is hódítja vissza, mert az asszony, aki
most Szabolcsné nevét viselte, az _új_ Malvin, soha nem volt az övé.
Meghódítja, a birtokába veszi. A nagy tisztelet, amelylyel Bakó
láthatólag az asszony iránt viseltetett, felszöktette Malvin ázsióját a
férje szemében is. A vállalkozás különben nem volt oly egyszerü. Az
asszonyok bizalmatlanok a fölmelegített szenvedélyek iránt és Malvin
különben is inkább a büszke, mint a gyönge asszonyok sorába tartozott.
Szabolcs azt is tudta, hogy a gróffal nem végezhet egykönnyen. Mikor még
érdekében volt, hogy szórakoztassa feleségét, ő maga teremtett kivételes
poziciót rokonának. Ezt a poziciót most nem dönthette meg egy csapással.
Semmit sem érne, ha valami férji brutalitással eltávolítaná a grófot
Malvintól: a feleségét kell elhódítani Bakótól.
És forma szerint udvarolni kezdett Malvinnak. A rutinált udvarló
diszkréciójával, aki óvatosságból szerény, nehogy elriassza hölgyét.
Malvin jó ideig gyanútlan maradt az apró figyelmességekkel szemben,
amelyek végre is minden asszonynak jól esnek. Szabolcs aztán egy
_taktikai hibát_ követett el – így nevezte ő maga – és ezzel jó időre
megint elrontotta a dolgát. Egy este, mikor magukra voltak vacsora után,
önfeledten megcsókolta Malvin kezét, amely a teás csészét nyujtotta
feléje. Az asszony nem kapta vissza a kezét, de bántó nyugalommal mérte
végig az urát, inkább csudálkozva, mint haragosan.
– Az ilyennek még sincs értelme, – mormogta halkan.
E naptól kezdve megint bizalmatlan és tartózkodó lett.
Már a tavaszszal történt, hogy Bakó igen nagy örömet okozott Szabolcs
barátjának; hosszabb időre Párisba utazott. Búcsuzáskor azt is mondta,
hogy Párisból esetleg Madridba megy. Szabolcs valami bűnös boldogságot
érzett: ilyen örömet érzett hajdanában, legénykorában, mikor egy, a
taktika szabályai szerint megostromolt szép asszony férje alkalmas
időben útra kelt… Most már biztos, hogy a magára maradt asszony
megtántorodik.
Amibe hiuságból és kíváncsiságból kezdett bele, azt szenvedélyes hévvel
folytatta. A helyzet elég ingerlő volt. A szép asszony, aki most már
egészen megvette az eszét, ott lakott mellette, rákényszerített családi
intimitásban. Reggeltől estig ott látta maga mellett, hallotta finom
topánjának közeledő kopogását a szobákon végig, ruhájának suhogását,
éjjel pedig a szobáikat elválasztó ajtón keresztül érezni vélte csendes
lélegzetének melegét. Ebédnél voltak együtt legtöbbet és ilyenkor le sem
vette róla izzó, kutató és követő pillantását. Most mindent ingerlőnek
talált rajta és kivánatosnak: termetének klasszikus érett szépségét,
szűzies tartózkodását és öltözködésének minden raffinált részletét. És
mivel nem elégedett meg a reggeltől estig tartó együttléttel, elvitte
asszonyát mindenhová, a nyilvánosság elé, ahol az ember még inkább
együtt van és jobban rászorul egyik a másikra, mint otthon.
Mulatóhelyekre, színházakba, olyan helyekre, ahol zene és ének szól,
ahol villamos csillárok ragyognak és ahol a harmonikus lárma és
színjáték fölizgatja a fantáziát és az idegeket.
Malvin készségesen követte mindenhová, – engedelmessége a rájuk
kényszerített társas hazugság következetes folytatása volt. Látszólag
nyugodt egyetértésben ültek egymás mellett kocsijukban és páholyukban,
de a férj nyugodt udvariassága mögött egy örökös, tüzes kérdés
lappangott, az asszony engedelmessége mögött pedig egy hűvös, makacs
elutasítás.
Sohasem beszéltek erről, de beleláttak egymás lelkébe és miközben
mosolygó szájjal semmiségekről beszélgettek, éles szemmel ellenőrizték
egymást.
A köztük folyó guerilla-háboru sorsát különben egy aprólékos
külsőséghez, egy szimbolumhoz kötötték. Malvin ujabban símán hátra
fésülte a haját. Ez a szokatlan hajviselet valami hideg, nyugodt
kifejezést adott érdekes arcának és Szabolcs tudta, hogy Bakó nagyon
szereti ezt a divatot. Ő maga jobban szerette Malvin régi viseletét,
mikor a haja még szeszélyes fürtökben simult a homloka köré. Többízben
ezt is fölemlítette a felesége előtt, egyszer pedig nyiltan megkérte,
hogy térjen vissza régi hajviseletéhez. Az asszony kitérően válaszolt.
– Már nagyon megszoktam a mostanit… Meglátom különben…
És megmaradt a mostani viselet mellett.
Egy kicsinyes véletlen volt az oka, hogy a guerilla-háborúból nyilt
ütközet fejlődött. Együtt voltak a színházban és egy együgyü operettet
néztek végig. A fantasztikus komédia hőse a csapodár fiatal király, aki
a harmadik felvonás végén kigyógyul csapodárságából és bűnbánóan
visszatér a fiatal királyné lábaihoz. Az egyik udvaronc ekkor ijedten
kiált föl: „Micsoda csapodárság! Most még a tulajdon feleségébe se
röstel beleszeretni!“
Malvin e pillanatban fölemelte a fejét s lopva pillantott Szabolcsra; a
pillantása gúnyos volt, de némileg kacér is.
Mikor színház után hazamentek, Szabolcs elküldte a kocsit.
– Az éjszaka szép, jó lesz egy kis gyalogséta…
Karonfogva mentek hazafelé. Amikor kiértek a tolongásból, Szabolcs szóba
hozta az operett-királyt.
– Megértettem a pillantását, – mondta – és beismerem, hogy joggal nevet
rajtam…
Szokása szerint megint kitért előle Malvin.
– Nem magán nevettem, hanem az operett-királyon.
– Van kettőnk közt valami analógia, de különbség is van köztünk…
– Mi a különbség? – kérdezte Malvin csípősen.
– Az analógiát nem kérdezi? Az analógia: hogy mind a ketten szerelmesek
vagyunk a feleségünkbe…
– Ah! És a különbség?
– Csak annyi, hogy én nem vagyok operett-király… Engem komolyan szokás
venni.
Malvin jó ideig hallgatott, később nyugodtan mondta:
– Meggyőződtem róla, hogy maga semmit sem tesz cél nélkül… Szeretném
tudni, hogy mit vár legújabb magaviseletétől?
– Megmondom: mindent! És amit elérek, az az enyém lesz! – mondta fojtott
hangon Szabolcs, miközben magához szorította a felesége karját.
Az asszony nem válaszolt, – kedvetlenül, de dobogó szívvel haladt
mellette.
Megint egy hét telt el. Mindig együtt lehetett őket látni. Szabolcs
folyton sarkon követte feleségét, makacs és kitartó hűséggel, mint a hím
oroszlán a párját. Ha akart, tudott alázatos, szelid, gyöngéd és
lovagias lenni és ezúttal akart. Eddig csak a kedvesei ismerték ezt az
ellenállhatatlan és sugalló akaraterejét, – ennyi fáradtságot nem igen
vesz magának az ember a feleségével szemben.
Ekkoriban történt, hogy egy este megint a fejébe szökött a vére és
rendszeres óvatosságról megfeledkezve, szó nélkül megcsókolta Malvint.
Egymás mellett állottak az ablakfülkében és Szabolcs lassan odalépett az
asszonyhoz és a szemére tapasztotta szomjas ajkát. Malvin ezuttal nem
taszította el, hanem sírva fakadt. Ez nem volt a szerelmes asszony kéjes
megindulása, hanem egy vergődő lélek zokogó kétségbeesése.
– Az Istenért, Szabolcs – minek gyötör? Mire való ez? Hiszen tudja, hogy
nem lehet már… Elrontottuk – egészen – és most már nem lehet újból
kezdeni…
Szabolcs erőszakkal magához ölelte az asszonyt.
– Sírd ki magadat… Urad vagyok és szeretlek… Eddig őrült voltam, de most
igazán szeretlek… Meg kell bocsátanod, hiszen azért vagy asszony! Egy
nagy, fekete vonást csinálunk a mult alá, lezárjuk a számadást és újból
kezdjük az életetet… Semmi sem igaz, semmi sem történt… Nem szabad
visszaemlékezned semmire; ne beszéljünk róla soha…
– Nem lehet, nem lehet, Sándor!
Kiragadta magát a karjából és befutott a szobájába.
Szabolcs éjfélig lángoló szívvel járt-kelt a szobájában, aztán hirtelen
eszébe jutott valami. Odalépett a tapéta-ajtóhoz, mely az ő szobáját
összekötötte a Malvinéval. Ilyenkor még sohasem nyomta meg a kilincsét.
Vajjon zárva van-e? Az ajtó nesz nélkül fordult meg a sarkában. Sándor
pedig fölemelte az öltözőfülke föggönyét és ott látta maga előtt
Malvint. Teljesen föl volt még öltözve, csak a barna haját bontotta ki.
A kereveten ült, összekulcsolt két kezébe fogva a térdét és némán nézett
farkasszemet az urával. Sándor letérdepelt eléje az angóra-szőnyegre és
magához ölelte az asszonyt.
– Ugy-e, engem vártál?
Malvin megint sírva fakadt, de a remegő kezével gyöngéden simított végig
az ura arcán.
– Semmi sem igaz. Semmi sem történt, – ismételgette Szabolcs. – Újból
kezdjük az életet…
– Lehetséges az, Sándor?
– A csoda is lehetséges, ha szeretjük egymást…
Az asszony tovább sírt, de most már maga is édesnek találta a
könyezését.
Csak másnap mosolyodott el, mikor lángvörös arccal lépett az
ebédlőszobába. Ezúttal másképpen fésültette a fejét; a haja megint
szeszélyes fürtökben símult a homlokához. Szabolcs úgy találta, hogy a
felesége arca így bájosabb, asszonyibb és némileg kacérabb is. Szó
nélkül odalépett az urához, megölelte és a vállára hajtotta fejét. Talán
két percig maradt így mozdulatlanul és némán, viharosan dobogó szívvel
és erősen lezárt pillával, melyet rózsaszínűre festett a piros függönyön
átszűrődő tavaszi napfény.
– Asszony vagy, – mondta Szabolcs halkan, – édes és gyönge, de én így
szeretlek!