Mentoneból újabban csak szórványosan érkeztek a hírek és mikor február
vége felé Forgács azt írta a vejének, hogy most már komolyan gondolnak a
hazatérésre, Szabolcs elhatározta, hogy eléjük utazik. Érdekében volt,
hogy a viszony közte és a felesége közt valamennyire megjavuljon, ha más
okból nem, hát csak Szabolcs nagy kártyaadósságaira való tekintettel is.
Szerencsétlen téli hadjáratának költségeit az öreg Forgácsnak kellett
megfizetnie, a vő pedig úgy érezte, hogy az öreg úrnak szánt keserü
labdacsot a jó illem kedvéért meg kell kissé édesítenie. Önmaga előtt
nem szépítgette eljárását, jól érezte helyzetének lealázó voltát, de
most, mikor Leticia emlékével együtt szentimentálisabb hajlamaitól is
szabadulni akart, olyanféle lelkiállapotba jutott, melyet az akasztófa
humorának szokás nevezni. Megint erős volt, elszánt és cinikus. Az élet
megint sivár és reális, olyan, hogy nem érdemes komolyan venni; éppen
annyit ér csak, hogy az ember leélje. Ezt is csak úgy, ha nem jár valami
nagyobb kellemetlenséggel.
Mielőtt útra kelt volna, Budapesten összetalálkozott Bakó gróffal.
– Te már itt vagy? – kérdezte Szabolcs.
– Már két napja, hogy ide érkeztem.
– A Rivieráról jösz?
– Onnan. Vasárnap még együtt ebédeltem az embereiddel. Ott voltak a
galamblövésnél. A feleséged pompás színben van.
Keveset beszéltek még az asszonyról, Bakó aztán a barátja
kártyaveszteségére terelte a szót.
– Hallottam, hogy _lefüleltek_ Bécsben. Ha zavarban volnál, tudod, hogy
számíthatsz reám…
– Köszönöm, egyelőre nincs rá szükségem… Majd talán később…
Bakó azelőtt is megtette már, hogy nagy hitelével segített Szabolcson,
de mindig csak olyankor, ha a barátja külön megkérte erre. A gróf
egyszer sem tagadta meg tőle ezt a szivességet, de ezúttal ajánlotta föl
neki először.
Forgácsék és Malvin a mentonei pályaudvaron várták Szabolcsot.
– Szép tőled, hogy eljöttél, de tulajdonképpen fölösleges, – mondá
Forgács. – Holnaputánra terveztük az indulásunkat…
– Jó leszek uti marsalnak, – szólt Szabolcs. – És maga, hogy érzi magát?
Ez a kérdése Malvinnak szólt. Csak rá kellett nézni; a válasz viruló
szinekben volt odaírva az arcára.
Szabolcsnak föltünt, hogy Forgácsék ezúttal nem olyan bőbeszédüek, mint
annakelőtte. Eleintén azt gyanította, hogy talán az öregeknek is
tudomásukra jutott a Leticia hercegné dolga, de aztán meggyőződött róla,
hogy tartózkodásuknak egyéb oka van. Mikor szóba hozta Bakó nevét,
Forgács meg a felesége szinte ijedten néztek össze.
– Ah igen, Bakó… Már elment. Utóbbi időben már csak keveset találkoztunk
vele…
– Milyen volt a korzikai útjok? Érdekes Ajacció?
Ezt az utat december elején a Bakó yachtján tették meg, miután
előzetesen kikérték hozzá Szabolcs beleegyezését. Forgácsné, aki félt a
tengertől, nem volt velök, csak Forgács meg Malvin voltak Bakó vendégei.
Az öreg úr azonban most nem akart az ajacciói kirándulásról beszélni és
más tárgyra terelte a szót.
Ebéd után, mikor a férfiak kávézva magukra maradtak, Forgács
kimagyarázta különös magaviseletének okát.
– Sok keserűségem volt, amióta nem láttuk egymást: itt nagyon alávaló
emberek vannak… Éppen olyanok, mint másutt… Abból, hogy Bakó mindig
velünk volt, gyalázatos rágalmakat kovácsoltak…
(Szabolcs megkönnyebbülten sóhajtott föl: Tehát nem Leticiáról van szó?)
Az öreg úr a grófról beszélt, akit némi föntartással dícsérni kezdett:
– Jellemes ember… Neki is vannak hibái, – könnyebben vesz egyet-mást,
amit a polgárember komolyan ítél meg, – de azért jellemes ember… Nem
igaz?
Szabolcs ráhagyta, hogy Bakó jellemes ember, Forgács pedig áttért a
leányára.
– Malvin fölötte áll minden gyanunak és aki rágalmazza, megérdemli, hogy
kivágják a nyelvét. Neki csak az a hibája, hogy nagyon is büszke és
öntudatos… Ez már a modern neveléssel jár… Régebben az asszonyok többet
adtak a világ ítéletére, ma pedig azt hiszik, hogy megvethetik… Többször
hoztam ezt szóba előtte és kissé haragudtam is reá… Jobb szerettem
volna, ha te nem hagytál volna bennünket annyi ideig magunkra: csak a
férj tudja, hogy mi szabad a feleségének és mi nem…
Szabolcs sietve vetett véget az apósa kétségeinek.
– Ne törődjék ostoba szóbeszéddel. Meggyőződtem róla, hogy a
legkorrektebb asszony se kerülheti el mindig a rágalmakat… Tény az, hogy
Malvin csak nekem tartozik számadással, senki másnak! Én pedig
föltétlenül megbízom Szabolcsnéban.
Jól esett neki ez a kis lovagias fölhevülés, melyet a felesége érdekében
kifejtett és Forgács láthatólag nagyon megkönnyebbedett.
– Örülök, – mondta, – hogy így fogja föl a dolgot. Az egészből azonban
mégis csak az a tanulság, hogy nem jó az asszonyt magára hagyni…
Szabolcs, természetesen, élt a kellemetes precedenssel, hogy a maga
részéről is eleve élét vegye a budapesti és szabolcsfalvai pletykának.
– Az ilyesmit bajos elkerülni… Magamról tudom. Mikor az őszi vadászatok
idejében sűrűbben érintkeztem Borovszkyékkal, még a hercegnét sem
kimélték a rágalmazók…
Forgács meglepetten tekintett vejére, aztán megcsóválta a fejét.
– Az emberek igazán ostobák…
Visszagondolt arra a kevély, hideg, tiszta asszonyra és valami lojális
megvetést érzett az emberek kicsinyes ostobasága iránt.
Szabolcs és Malvin között egyáltalában szóba sem kerültek ezek a dolgok.
Az első napon némileg feszélyezve érezték magukat egymással szemben, de
aztán csakhamar eltalálták a helyes modort. Hosszu gyakorlat folytán már
bizonyos rutinra tettek szert a képmutatásban és mindenkor ragaszkodtak
ama hallgatag megállapodásukhoz, hogy az öregeknek nem szabad tudniok,
hogy milyen sívár a házas életük. Ez nem is volt nehéz föladat és
Forgácsék tiszta gyöngédség számába vették ezt a hűvös udvariasságot,
amelylyel a fiatalok egymás irányában tüntettek. Attól nem kellett
tartania, hogy Malvin elárulja magát az édesanyja előtt. A maga módja
szerint ugyan nagyon szerette a szülőjét, de jóval intelligensebb és
önállóbb volt nála, közlékeny természetü pedig még leánykorában sem
volt.
Szabolcs különben úgy találta, hogy ezúttal könnyü megférni Malvinnal. A
magára hagyott fiatal asszony, aki jellem és szív dolgában teljesen
autodidakta volt és a kiforratlan lelkűek túlhajtott erejével reagált
egyes külső benyomásokra, fejlődésének egy újabb stádiumába jutott,
amely átalakító befolyással volt nemcsak belső életére, de még
viselkedésének külsőségeire is. Már két ízben is megesett, hogy Szabolcs
hosszabb távollét után _új asszonyt_ talált Malvinban, a változás
azonban, amelyet most tapasztalt a nején, túltett az eddigieken. Sem
türelme, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy megkeresse e változásnak
okát az asszony lelkében, szívesen elismerte azonban, hogy Malvin most
már jóval rokonszenvesebb, mint annak előtte.
Mintha egy mester keze diszkrétebb moll-hangnemre hangolta volna Malvin
lelkét, amelyhez aztán hozzá alkalmazkodott az egész egyénisége. Valami
kihívó karaktere volt azelőtt a szépségének épp úgy, mint a
viselkedésének, – szerette a sportladyt adni és extravaganciákban
tetszett magának. Különös hajlamainak most már alig látszott valami
csekély nyoma, éppen csak annyi, amennyi érdekessé teheti egy jóizlésü
asszony egyéniségét. Megint nagyon megszépült, amióta nem látta
(Szabolcs ezt ilyenformán konstatálta magában: _veszedelmesen_
megszépült), a szépsége pedig valami puha, női karaktert vett föl.
Emelte szépségét az a diszkrét izlés, amelyet régebbi hajlamával
ellentétben, öltözködése közben most kifejtett. Határozottan jól
ruházkodott. És a nőiességnek az a rokonszenves, meleg zománca, amely
utóbb jellemvonásává lett, a modorában is érvényesült. Régi harci
kedvének, amely gyakran oly váratlanul a fejébe kergette a vért, most
már nyoma sem látszott. Semmi szeszélyes érdesség nem volt már a
kedvében, semmi él a szavában. Egészben egy nagyon disztingvált asszony
benyomását tette, aki sokat gondolkozik, néha magában szomorkodik, de
mindig türelmes és szelid.