Bécsben félelem fogta el Szabolcsot, hogy Leticia nem akarja majd
elfogadni. Félelme alaptalannak bizonyult. Mikor beadta névjegyét a
Stubenringen, azonnal bevezették a hercegné lakosztályába.
Leticia egy fehértapétás kis rokokó-szalonban fogadta. Nem volt magában,
egy junói termetü, beszédes mosolyu szép nő volt vele. Látásból őt is
ismerte Szabolcs: Gall-Ervin grófnő volt, egy emancipált női különc,
aki, ámbár milliói voltak és szép volt, leány maradt, hogy kedve szerint
élhessen. Sokat beszéltek jótékonyságáról és hóbortos ötleteiről. A
harmincesztendős leányt, aki egyébként viruló fiatal asszony benyomását
tette, mindenki szerette és a legelzárkózottabb házakban is szivesen
fogadták.
– Jó napot, édes Szabolcs szomszéd! Szép, hogy nem feledkezett meg
rólam!
A hercegné mosolyogva nyujtott kezet Szabolcsnak, aztán helyet ajánlott
neki. A barátnője pedig folytatta elbeszélését, amit az imént abba
hagyott. Franciául beszélt, a párisi boulevardok jargonján. Idegen
emberek jelenlétében legszívesebben franciául beszélt, mert ha németül
szólt, mindig rájárt a nyelve a lerchenfeldi mosónők dialektusára.
A hercegné aztán egypár kérdést intézett Szabolcshoz, valamennyi
Szabolcsfalvára vonatkozott. Kijárnak-e a szarvasok a mezőkre?
Befagyott-e már a folyóvizük? Aztán a barátnőjéhez fordulva, mondta: –
Tudod, Szabolcs a szomszédunk, – az őszszel gyakran vadásztunk együtt…
Határozottan hangsúlyozta a szomszédságukat és Szabolcs megérthette
ebből, hogy ez a véletlen szomszédság az ő ismeretségüknek egyedüli
jogcíme.
Előbb ment el, mint a grófnő és a háziasszony búcsuszavai épp oly
udvariasak és semmitmondók voltak, mint azok, amelyekkel fogadta.
Egypár napot töltött Bécsben; ideje javarészét kártyázva töltötte egyik
klubban, ahol magyar urak is sűrűn megfordultak. Leticiával egyszer sem
hozta össze a véletlen. Gall-Ervin grófnőt azonban többízben is látta a
színházban és az utcán, és a szép emancipált megtisztelte azzal, hogy
visszaemlékezett reá, sőt határozottan kacérkodott is vele. Neki
különben – mint mondták – gyöngéje volt a magyar urak iránt.
Az ötödik napon Szabolcs megint elment Leticia hercegnéhez. Tudta, hogy
nincsen fogadó napja és valami halvány reménység élt benne, hogy ezuttal
négyszemközt fog beszélni a barátnőjével. A portás azonban azt mondta
neki, hogy a hercegné gyöngélkedik és nem fogad senkit. Mialatt még a
kapu alatt állott, elegáns számozatlan bérkocsi állott meg a ház előtt
és egy karcsu fiatal úr lépett be. A portás lerántotta tányéros sapkáját
és szó nélkül kinyitotta a lépcsőházba vezető nagy üvegajtó szárnyát, a
fiatal úr pedig ruganyos léptekkel fölsietett a szőnyeges lépcsőn.
– Itthon van a herceg? – kérdezte Szabolcs a portástól.
– Csak holnap érkezik vissza Olaszországból…
Így tehát Sándor herceg – mert ő volt a kocsin érkezett fiatal úr – csak
Leticiához mehetett. A _szomszédja_ számára beteg volt a hercegné, de a
fenséges úr számára nem. Szabolcs gyalog ment végig a néptelen körúton,
előbbi kalandjáról elmélkedvén.
Most már tisztában volt Leticia megváltozott magaviseletével! A hercegné
nem ijedt meg tőle – miként eddig gondolta – nem is duzzogott, hanem
egyszerűen ráunt. Falusi magányának unalmában egy vadászkalandba
bocsátkozott, most pedig jóllakott már a falujával és a vadászati évad
végén nem kellett neki már a vadász sem. Egy ujabb szerelmi intrika
érdekli mostanában és valószinü, hogy gyakorlott ujjaival már sok ilyen
intrikát szőtt és fejtett szét. És Szabolcs most megtalálta a _talányos_
asszony szívének kulcsát is, amelyet annyi ideig keresett hiábavaló
fáradozással. A titok megoldása nevetségesen egyszerü: nincs titok,
ilyen csak a Szabolcs túlhevített fantáziájában exisztált… Semmi
titokzatos nincs az asszony jellemében, egyszerűen nincs is jelleme.
Azért nem tudott soha belemélyedni a lelkébe, mert annak nincs semmiféle
mélysége. Sekély és homokos, mint az árokvíz, amelyet nem tud fölkavarni
a tengereket korbácsoló vihar. Miközben Szabolcs most ujból
végiggondolta szerelmi regényének egyes epizódjait, arcpirító
szégyenérzet vett erőt rajta, mert világos lett előtte, hogy egy
szánalmas misztifikáció áldozata lett. Ha polgárasszony lett volna a
kedvese, akkor ő, a nőismerő, két nap alatt tisztában lett volna vele és
harmadik nap alkalmasint már rá is unt volna. Ami vonzotta és
elszédítette, az tisztára a hercegné társadalmi állásának exotikus
ragyogása volt. Ha _ezt_ lefejti róla, akkor alig marad egyéb, csak egy
havasbőru kis állat, amely cinikusan követi önző ösztönét. Nagy
keserűségében visszaemlékezett a közösen eltöltött órákra és most utólag
száz bizonyítékot talált, amely nézetét támogatta. Leticia nem is volt
elmés asszony, csak triviális módon eszes; nem volt művelt sem, csak
jómodoru; a csudálatos tisztasága nem naivság, hanem cinizmus volt; az
ingerlő nyugalma pedig annyit bizonyított csak, hogy képtelen minden
igaz szenvedélyre. Egy koronás grizett volt, semmi egyéb…
Szabolcs most már tisztában volt azzal is, hogy mit érez iránta a
hercegné: semmi csak egy kis félelmet, hogy a volt kedvese valami
alkalmatlanságot talált neki szerezni. És mikor ezzel tisztában volt,
már tudta azt is, hogy a jövőre nézve mi a kötelessége Leticiával
szemben: gondosan kerülnie kell a hercegné társaságát. A _kalózvezér_,
aki nemrégiben még nagy hódításokról álmodozott, mindenét elvesztette,
de a nagy hajótörésből meg akarta menteni legalább azt, amit ő a
becsületének nevezett s ami alaposan véve csak a hiúsága volt.
Míg Bécsben időzött, csak egyszer látta még Leticiát. A színházban. A
hercegné páholyában ült, fehér alakja a homályos piros keretben igézőbb
volt, mint valaha. Mozdulatlanul ült, remek, fedetlen vállát kissé
fölvonva és csak a fejét mozgatva, lassu gráciával, miközben hajékének
gyémántjai a szivárvány minden színében sziporkáztak. Ajkán állandóan
ott fénylett a verőfényes, szelid mosoly, az a bizonyos
princessz-mosoly… Az ura apatikus arccal ült mellette, később pedig
Sándor herceg intelligens szőke feje is fölbukkant a páholy homályából.
Leticia ezúttal megint tetőtől talpig hercegné volt és Szabolcs, aki
hosszan elnézte, el se tudta többet képzelni, hogy ez az asszony valaha
az övé volt.
A szeme megnyilt; fölismerte volt kedvesének kicsinyes jellemét,
megvetéssel fordult el tőle és – mégis szerette. Sokkal tovább szívta
magába az édes mérget, minthogy egyhamar megtisztulhatott volna a vére.
Mikor már azt hitte, hogy semmi köze többé az asszonyhoz, váratlanul
rátámadt megint a lázas vágy és nem segíthetett rajta az sem, hogy
butának találta a saját gyöngeségét. Ilyenkor fantasztikus tervek és
lehetetlen ötletek fordultak meg a fejében és voltak kétségbeesett
pillanatai, amikor önmaga előtt megalázkodva akarta visszakoldulni a
hűtelen asszony szerelmét. És átvillámlott agyán az öngyilkosság
gondolata is. A férfias hiusága azonban – a férfi méltóságát szertelenül
tisztelő ősök ez öröksége – föllázadt a gondolat ellen: egy Szabolcs nem
lőheti magát főbe egy asszonyért.
Hogy megszabaduljon céltalan tépelődéseitől, erősen játszani kezdett
megint a bécsi klubban, amit legénykora óta nem tett. Most szegte meg
első ízben a hallgatag megállapodást, amely erre vonatkozólag közte és
az apósa közt létrejött. A szerencse hátat fordított neki és amikor
makacsságával ki akarta kényszeríteni kegyét, rövid idő alatt óriás
összeggel maradt veszteségben.
Balsorsa különben jó hatással volt reá, olyanféle hatással, aminővel a
munka szokott lenni reálisabb emberekre. Megint ott találta magát az
élet küzdőterén, amely hosszabb fegyverszünet után újra próbára tette
elszántságát és ellentálló képességét. Aki pénz után kénytelen futni, az
elveszti fogékonyságát lelki fájdalmak iránt és miközben az ember
mosdatlan ágensekkel és agyafurt uzsorásokkal alkudozik, nem ér rá
Leticia hercegné elvetemültségén bánkódni.
A pénzt különben hamar megtalálta. Egyik uzsorás, aki gyakrabban
_segített_ Szabolcson, amíg legény volt, szívesen lépett most üzleti
összeköttetésbe a gazdag Forgács vejével.