Bécsnek került, mert tudta, hogy a hercegné ma még ott van. Azzal
mentegette önmagát, hogy egypár bevásárlást kell tennie az osztrák
fővárosban. Leticia hercegnét meg sem fogja látogatni… Hanem azért, alig
egy órával a megérkezése után, már ott volt a Stubenringen és
megszólította a Borovszki-palota portását.
– A hercegné Bécsben van?
– Mostanig itt volt, de tíz perccel ezelőtt kihajtatott a pályaudvarra.
Visszamegy Magyarországba…
Szabolcs az óráját nézte, aztán sietve beszállt a kocsijába. Még elérhet
a vonathoz!
Tényleg jókor érkezett, öt perccel a vonat elindulása előtt. A
pályaudvar előtt ott találta Leticia hercegné kocsiját, a perronon pedig
ott állott a borotvált arcu hercegi udvarmester, kalappal a kezében és
szokott komor apátiájával figyelve egyik kocsi ajtajára. A kocsi
ajtajában Szabolcs megpillantotta Leticiát is, aki éppen mosolyogva
beszélgetett egy vadászruhás, hosszu, fiatal úrral. Szabolcs egy
pillanatra megállott a kocsi előtt és megemelte a kalapját. A
pillantásuk most összetalálkozott és Leticia hercegné nyugodt mosolylyal
viszonozta köszöntését.
– Jónapot!
És mivel Szabolcs kérdő pillantással állott meg előtte, meg is
szólította.
– Ön is hazautazik, Szabolcs szomszéd?
Látható érdeklődéssel kérdezte, – megérzett a hangján, hogy ki akarja
tüntetni Szabolcs szomszédját.
A vadász sarkon fordult és Szabolcs a sugár növésü, beszédes szemü
fiatal úrban megismerte Sándor királyi herceget, akivel több ízben is
találkozott már Bakó vadászatain. A fenségnek kitünő memoriája volt és
visszaemlékezett Szabolcs arcára, ha nem is a nevére.
– Én is ismerem ezt az urat. Ön az a kitünő pisztolylövő, nemde? A Bakó
gróf vadászata alkalmával nagyon meglepett ügyességével… Emlékszik a
kertben? Sokat gyakorolja még a pisztolylövést?
Szabolcs azt mondta, hogy sokat.
– Jól is teszi. Kár volna, ha elhanyagolná. A pisztolylövés nagyon szép
sport…
Kezet fogott Szabolcscsal és mosolyogva bólintott a fejével. Ez azt
jelentette, hogy Szabolcs most elmehet. El is ment, helyet keresve
magának a szomszédos szakaszban. A királyi herceg Pozsonyig utazott a
szép asszonynyal; ott kiszállott. Szabolcs azalatt magában volt a
gondolataival. Fantasztikus tervei, amelyeket az elmult éjjel kovácsolt
Laibach és Mürzzuschlag között, most hirtelen szétfoszlottak a józan
reggeli fényben és ha visszagondolt reájuk, kissé éretleneknek találta
azokat. Eleget fordult meg életében a legfelsőbbek társaságában és
ismerte nézeteiket. Megesett már az is, hogy egy hercegné beleszeretett
a lovászába – a lovászt aztán előléptették lovászmesterré, de azért
megmaradt cselédnek, valamint a hercegné is megmaradt hercegnének. Most
tisztára látta, hogy ami közte és Letica között történt, az nem volt
egyéb egy ilyen tisztességesebb kiadásu lovászregénynél. Egy idillikus
kaland, amelynek a szép hercegné átengedte magát, időtöltés céljából,
amelyért azonban bizonyára egy atómját sem áldozná föl szociális
kötelességeinek.
A királyi herceg Pozsonynál már kiszállott, Szabolcs azonban csak az
eleméri stáción látta viszont Leticiát. A hercegné arról panaszkodott,
hogy az úton megfájdult a feje, a viszontlátást azonban csak akkor
említette, mikor Szabolcs fölsegítette a kocsijába.
– Ma nem jól érzem magamat… Holnap talán viszontlátom?
Valami történt, – mondta magában Szabolcs. Elfordult tőlem és idegen
lett hozzám… Vagy talán csak annyi történt, hogy megint teleszívta magát
udvari levegővel és most fölülkerekedett benne a hercegné?
A délután folyamán nagy türelmetlenség vett erőt Szabolcson és estig már
sikerült magával elhitetnie, hogy a hercegné várja őt. Most már önmagát
okolta azért, hogy a viszontlátásuk oly hidegen folyt le. Leticia mindig
tartózkodó volt, de hidegnek vagy gőgösnek csak azok mondhatták, akik
nem értették meg.
Alkonyatkor átkocsizott a Borovszki-kastélyba és itt a cselédektől azt a
fölvilágosítást nyerte, hogy a hercegné ma nem fogad senkit. Dühös
megszégyenüléssel hajtatott haza. Másnap nem ment át a kastélyba és hogy
képes volt ennyi lemondásra, azt nem a lelki erejének, hanem a
megsértett hiúságának köszönhette. Harmadnapra éppen azon tanakodott,
hogy mittevő legyen, mikor kocsirobogás hallatszott a veranda előtt:
Leticia hercegné maga jött el hozzá.
Szabolcs alig hitt a fülének, mikor az ispánja azt jelentette neki, hogy
a hercegné a szalonban várja. Tényleg ott ült egy puffon, Szabolcs
agarát simogatva.
– Édes barátom, ön nem jön már hozzám? Önnek terhes már az én
barátságom, pedig én csak az ön kedvéért utaztam le ide…
A hangja inkább alázatosan csengett, mint duzzogva. Alázatos odaadásában
bájosabb volt, mint valaha. Ez megint nem a hercegné volt, hanem a
Szabolcs szőke Leticiája, _szegény kis barátnője_, aki szelid mosolylyal
tűrte, hogy végigcsókolják a kezét, a kisujja hegyétől a könyökéig.
– Most velem fog jönni, – mondta. – Elviszem kocsikázni, aztán nálam
ebédel.
Ezzel megvolt a kibékülés és egyikük sem hozta többet szóba a
történteket. Aztán megint öt nap mult el, december elején öt verőfényes
tavaszi nap.
Egy este történt, hogy együtt ültek a Borovszky-kastély teázójában. A
hercegné könyvet tartott a kezében és dallamos hangján francia verseket
olvasott Szabolcsnak, az pedig félig lehunyt pillái alól nézte az
asszonyt. Letícia később észrevette, hogy a barátja csak fél füllel
hallgatja, mert odalépett hozzá, a széke karjára támaszkodott és szokása
szerint hosszan és némán a szemébe nézett. És tiszta és nyugodt
pillantása olyan hatással volt Szabolcsra, hogy a vér egyszerre a fejébe
szökött, a vasgyúró kezével pedig megragadta az asszonyt és szenvedélyes
erőszakkal magához ölelte. A hercegné meghökkenve nézett rá.
– Bántja valami barátom?
– Leticia, – mondta Szabolcs fojtott hangon, – tudja, hogy isteni
élvezet volna nekem, ha magát most megfojthatnám?
Erős ujjai, a melyek körülfogták az asszony nyakát, tényleg
meg-megrándultak, mintha csak nehezen állnák meg a kisértést… Ölni
szerettek volna, tépni és marcangolni, mint az oroszlán karmai. Vérben
vagy tűzben fürödni, erőszakoskodni és megsemmisülni.
– Ráunt már a barátnőjére és meg szeretne tőle szabadulni? – kérdezte a
hercegné, akin azonban meglátszott, hogy komolyan megszeppent.
Szabolcs eltaszította magától az asszonyt, majd felszökött a helyéről és
az ablakhoz lépett. A feje lángolt, a szeme szikrázott. A néma
keserűség, ami összehalmozódott a szívében, most erőszakos szavakban
tört ki belőle.
– Ne tréfáljon, Leticia, mert én talán bele fogok pusztulni ebbe a
tréfába…
– De mi bántja, édes barátom?
– Maga nem szeret, Leticia.
A hercegné meglepetten, kissé szánakozva nézte végig.
– Ön nem igazságos, barátom. Hetek óta egyebet sem teszek, mint hogy az
ellenkezőjét bizonyítom…
Szabolcs dühösen rázta meg a fejét.
– Nem, Leticia! Ha _ezt_ szerelemnek nevezi, akkor kettőnk közül az
egyik nem tudja, mi a szerelem… Én nem értem magát és kétségbe ejt, hogy
maga nem akar megérteni… A karjaim közt tartok egy idegen nőt, akinek
csak a nevét ismerem, de a lelkét nem. A magaménak nevezem, pedig semmi
sem az enyém, csak a csókja… Én nem ismerem magát, Leticia. Kicsoda
maga? Micsoda? Virág, márvány vagy asszony. Ha asszony és engem szeret,
akkor jogom van a lelkéhez is. Ismerni akarom, látni, hogy milyen a
lelke, az _én_ lelkem: fehér vagy fekete? Nekem mindegy, akármilyen:
bűnös vagy szent, én imádani tudnám mindenképpen… Összeforrva magával
tudnék jó és rossz lenni: gyilkolni, imádkozni vagy elkárhozni… De ne
hagyjon magamra, ilyen rettenetes magányban!
A hercegné néma ijedtséggel hallgatta Szabolcsot, aztán kezébe hajtotta
a homlokát, a szemében pedig köny csillogott. Ez a könycsepp oly
hatással volt Szabolcsra, hogy térdre vetette magát és a karos székével
együtt átölelte az asszonyt.
– Lássa, – mondta halk, remegő hangon, – maga tud sírni! Mondjon egy
szót, csak egy szót, Leticia, és én meg fogom érteni… Nem fogom többé
gyötörni, szeretni fogom olyan lángoló szeretettel, amelynek az eddigi
szerelmem csak hajnali pirkadása volt…
A hercegné hűvös kezével végigsímított Szabolcs homlokán, aztán fölkelt
székéről és megtörülte a szemét. A síró nők puha hangján mondá:
– Eddig minden oly szép volt, édes barátom, de ma nagy fájdalmat okozott
nekem. Nem neheztelek azért, mert tudom, hogy nem tehet arról, hogy
ennyire ideges. Kérem azonban, bocsásson meg, ha most visszavonulok…
Búsan bólintott a fejével és eltünt az ajtóban.
Mikor magára maradt Szabolcs, már megbánta erőszakos föllépését. Nem,
Leticia nem eléggé kemény kavics arra, hogy szikrát adjon az ütésre.
Másnap azzal a szándékkal ment a hercegnéhez, hogy megengeszteli és
megnyugtatja. Azonban szóba sem hozta még a tegnapi est eseményeit,
mikor Leticia megdöbbentette azzal a váratlan kijelentésével, hogy
visszautazik Bécsbe. Már csomagolt is… Holnap útra kel.
– Azt mondta, hogy karácsonykor megy csak?
A hercegné megborzadt a gondolattól, hogy karácsonyig a kastélyban
maradjon.
– Akartam, de nem lehet. Nem tudtam, hogy a tél itt annyira
barátságtalan. Megölne az örökös szél…
Egy szomoru pillantást vetett az ablakra: odakünn most is zizegett a
szél, az alattomos, szakadatlan éjszaki szél, melynek fagyos lehellete
beérzett a kastély rosszul záró ablakain keresztül. A régi kandallók
alig tudták már fölmelegíteni a nagy, üres szobákat… Leticia fázott, még
a lelke is didergett. A bécsi palotájára gondolt, légfűtéses termeire, a
jól elzárt és a villamos fénytől ragyogó folyosóira és egyszerre oly
honvágyat érzett Bécs után, mint a vándorútról lekésett fecske a pálmás
partok után. Itt ült a néma, megfagyott pusztán és közel volt a
síráshoz, miközben keringőakkordoktól hangos, enyhe, édes városára
gondolt. Vajjon el fog-e még oda érkezni? Alig tudta már elhinni.
Szabolcs kiolvasta az asszony szeméből elhatározásának makacs voltát és
egyetlen ellenvetést sem engedett meg magának. Leticia ott ült vele
szemben, a kandalló mellett, bundával a vállán és meglátszott rajta,
hogy a lelke már Bécsben van. Oly kínzó türelmetlenség vett erőt rajta,
mintha vasuti váróteremben volna.
A hercegné másnap elutazott. Mikor beszállt a vasuti kocsiba, boldog
megindultságában majdnem sírva fakadt. Aztán eszébe juthatott, hogy
valami elégtétellel tartozik Szabolcsnak, mert egyszerre nagyon nyájas
lett hozzá:
– Hiszen még fogom látni, nemde? Nem fog egészen megfeledkezni szegény
barátnőjéről? Nem kerül el, ha Bécsbe jön?
Szabolcsot nem tévesztette meg szánakozó udvariasságával; ő azzal a
biztos tudattal ment vissza a vasuttól, hogy Leticia mindörökre
elveszett az ő számára. Volt és nincs: eltünt és szürke, hideg üresség
maradt a helyén.
Egypár napig igazán úgy élt magányában, mintha narkózisban volna. A
lelke elmerült valami végtelen köd-oceánban; minden egyforma, szétfoszló
és színtelen volt körülötte; sehol egy biztos pont, amelyen
megpihenhetett volna. Nincs se idő, se tér. Nincs semmi, csak az
egyhangu, örökös szomorúság érzete van meg benne. Ösztönszerü és
kétségbeesett erővel küzd az érzés ellen, bár maga sem tudja, hogy
miért. Talán jobb volna, ha átengedné magát neki, beleolvadna és
megsemmisülne.
Tulajdonképpen nagyon szerette azt az asszonyt.
Egy hét is elmult már, mikor Szabolcs egy nap azon vette észre magát,
hogy megint a Borovszki-kastély felé kocsizott. A park oly puszta volt
és néma, mint egy temető, közepén pedig sötéten állott a nagy ház, mint
egy óriás kripta. Szabolcsnak egyszerre az a különös babonás érzése
támadt, hogy Leticia nem is utazott el, hanem meghalt és most ott pihen
magas ravatalon a kastély fala mögött.
A következő pillanatban már elhatározta, hogy Bécsbe fog utazni. Látnia
kell a hercegnét. Habár csak a távolból is, de látni akarja megint
viruló szépségét, amelynek bűvös emléke még minden érzékében élt és
amelyre mégis úgy gondolt vissza, mint egy álomképre.
És elhatározta az is, hogy meg fogja változtatni magaviseletét
Leticiával szemben. Igénytelen, szerény és _kényelmes_ barátja lesz. Nem
fogja többet nyugtalanitani követelő föllépésével. Amit érez, azt magába
fogja zárni, az asszonynyal szemben pedig olyan lesz, amilyennek az
akarja.