Egyszerre megint ősz lett Szabolcsfalván. Nyirkos, szürke, kedvetlen
ősz. Szabolcs az első magános estéjét azzal töltötte, hogy gondolkozott
– amit már jó régóta nem tett, – reggel pedig hirtelen elhatározta, hogy
megfogadja a hercegné tanácsát és meglátogatja azokat, akik állítólag
már régóta várták. Ha utazik, gyorsabban is telik az idő.
Pénteken Budapesten termett és meglátogatta az anyósát.
– Pakkoljon, mama, holnap elviszem Abbáziába.
Az asszonyság annyit sopánkodott már a leánya után, hogy most nem
utasította vissza a veje ajánlatát, – pedig nem szivesen ment vele. Már
nagyon megszokta pesti magányát, ahol kedve szerint sírhatott,
kávéházozhatott és tereferélhetett a cselédeivel. Utólag azonban
megörült az utazásnak, mert Szabolcs, akivel ezuttal volt első ízben
hosszabb ideig négyszem közt, figyelmes gavallérnak mutatkozott. Oly
tisztességtudóan bánt és oly okosan beszélgetett vele, hogy Forgácsné
újból beleszeretett a vejébe, akinek aztán jó ideig megint lelkes védője
maradt a családban.
Rettenetes hófuvás közepette mentek át a Karszton, mire pedig a
Monte-Maggiore talpához értek, metsző hideg bóra hajlítgatta a park
pálmáit; az öreg Forgács meg a leánya dideregve ültek a lakásuk
ablakában és szomorúan nézték a _kék_ Adriát, amely egy hét óta már
szürke volt és dühös tajtékot túrt.
– Ez nem magának való időjárás, – mondta Szabolcs, miközben homlokon
csókolta a feleségét.
– Nem is kell már itt maradnom, – vélekedett az asszony. – Nincs nekem
már semmi bajom.
– Ne hallgass reá, – szólt közbe az öreg úr. – Tegnap is köhögött. Volt
itt egy bécsi professzor, ő azt mondta, hogy jó volna, ha Malvin a
Rivierára menne…
– Csak annyit mondott: nem ártana, ha odamennék… De én már egészséges
vagyok és nem bánom, ha haza mehetnék.
Szabolcs kellemetlen meglepetéssel nézett a feleségére.
– Arról szó sem lehet! El fogom vinni a Rivierára és tavaszig ott fog
maradni. Holnapután utazunk!
Az öreg úrnak fölötte tetszett a veje erélyes föllépése. Mikor azonban a
Szabolcs pillantása összetalálkozott az asszonyéval, úgy látta, hogy
Malvin komolyan és kutatva néz reá. Világos, hogy nem bízik az
őszinteségében.
Mikor aztán visszavonult a kis szobába, ahol ágyat vetettek neki, Malvin
egy pillanatra rányitotta az ajtót. Gyertyát tartott a kezében, a hoszu
sötét haja már fel volt bontva. A férje meglepett és kérdő pillantása
zavarba hozta.
– Az utazásról akarok magával beszélni… Én már egészséges vagyok… És ha
akarja, hazamehetek, Budapestre vagy Szabolcsfalvára…
Szabolcs nem válaszolt mindjárt és az asszony szükségesnek látta, hogy
magyarázatképpen hozzátegye:
– Azt hiszem, a Rivierán nagyon drága az élet…
Most már bizonyos, hogy ő sem őszinte; Forgács leányának különben nem
erénye a takarékosság. Nem akar a Rivierára menni, de elhallgatja
vonakodásának valódi okát. Nincs kizárva, hogy hallott valamit Leticia
hercegnéről, – Szabolcs úgy tudta, hogy az ispánnéval gyakran irat
magának… És meglehet, hogy fölébredt benne az asszonyi hiúság. Mert
féltékenységről csak nem lehet szó? Mindenesetre tanácsosabb, ha nem
kutatja a vonakodásának okát, hanem kurtán véget vet a beszélgetésüknek.
– A takarékosság szép erény, kedvesem, de nem akkor, ha az ember
egészsége forog kockán.
Magában véve nagyon közömbös mondás, de fölényes, hűvös és határozott
hangon mondta, a _kedvesem_-et pedig azzal a csepp kicsinyléssel
hangsúlyozta, amelyről tudta, hogy soha sem téveszti el hatását
Malvinra. Ez a hang mindig a fejébe kergeti forró vérét, fölkavarja, ami
dölyf és indulatosság van benne. (Jól ismerte Malvint, aki a mézeshetek
idejében nem volt olyan _zárkózott kagyló_, mint például a hercegné.)
Az asszony azonban ezúttal meglepően béketűrőnek mutatta magát.
– Maga velünk marad? – kérdezte szelid, szinte alázatos hangon.
– Magam viszem oda.
– De velem marad?
A barna szeme félénken, szinte alázatosan kérve függött Szabolcson.
– A mennyire a dolgom engedi… Négy-öt napig mindenesetre…
– Jóéjszakát!
Hirtelen betette az ajtót és eltünt.
Harmadnap a család útra kelt Génua felé. Az asszonyok féltek a háborgó
tengertől és azért vasúton utaztak, Trieszten és Milánón keresztül.
Génuából aztán Mentoneba mentek, ahol szállást vettek az angol fogadó
napos oldalán.
Útközben Szabolcs azt a fölfedezést tette, hogy a felesége magaviselete
valami különös változáson megy át. Azelőtt gőgös, ideges és
ellenségeskedésre hajló volt, most mindinkább szelidnek és türelmesnek
mutatta magát. Ezt a változást nagy belső küzdelmek előzhették meg, mert
Malvin, mintha csak egy erős titkos elhatározás vezérelné,
következetesen játszotta tovább új szerepét, még akkor is, mikor
észrevette, hogy nem számíthat a férje elismerésére. Nem lehetett többet
összetűzni vele és még ellentmondást sem igen lehetett hallani a
szájából. Annyira ugyan nem ment, hogy nyiltan szóba hozza a régebbi
félreértéseket, amelyek megzavarták a házasságukat, de a magaviselete
arra vallott, hogy szeretne mindent elfeledtetni az urával. Mentoneban
már el sem akarta többet ereszteni Szabolcs karját és az alázatos
hallgatása, meg pillantásának néma ékesszólása egy békítő jó szóért
látszott esedezni.
Ez a _martir-póz_ – Szabolcs így nevezte magában Malvin legújabb
viselkedését – sehogyan sem tetszett a férjnek Biztosra vette, hogy e
magaviselet mögött valami újkeletü, szeszélyes rögeszme lappang… Malvin
tényleg hallhatott valamit a hercegnéről és fölébredt asszonyi hiúsága
most arra késztette, hogy minden áron visszahódítsa urát, aki pedig neki
sem kellett, amíg másé nem volt.
Csak akkor változott meg újból, mikor Szabolcs egyheti együttlét után
kereken kijelentette, hogy másnap visszautazik Magyarországba. Vissza
kell utaznia…
Éppen estebédnél voltak és az asszony némán tette le villáját, miközben
egy komor pillantást vetett az urára.
– Igazán elmegy?
– Holnap utazom. Dolgom van otthon.
Az asszony tudhatta, hogy nem beszél igazat, – mi dolga lehetne egy
gazdának télvíz idején?
Fülig pirult. Nem a harag kergette arcába a vért, hanem a szégyen;
újabban, a mióta formálisan kacérkodni kezdett az urával, bízott
magában, hogy mégis itt tudja tartani és most pirulva érezte, hogy a
megalázkodása hiábavaló volt.
Az est folyamán nem kacérkodott többet Szabolcscsal, hanem feltünően
sokat emlegette Bakót. Egypár olyan jelzővel illette, amely még a
blazirt és elkényeztetett grófnak is, ha ugyan hallhatta volna,
hízelgett volna és megjegyzéseiből kitudódott, hogy a gróf két hét óta
Nizzában van és hogy már elválásuk alkalmával is számított arra, hogy a
Rivierán viszont fogják egymást látni.
Féltékenynyé akarta tenni az urát, vagy rá akart ijeszteni. Szabolcs
csendes mosolylyal konstatálta magában, hogy a felesége bizonyos
dolgokban még nagyon naiv. És önkéntelenül is összehasonlította ezt a
két asszonyt, a ravaszkodásával közönséges feleségét az egyszerűségében
fölséges hercegnével és bizonyos, hogy az összehasonlításnak igen
szánalmas eredménye lett a szegény Malvinra nézve.
Egy órával Szabolcs elindulása előtt Malvin újból szóba hozta Bakót.
– Kérem, táviratozzon a grófnak Nizzába, hogy itt vagyunk… Megkért, hogy
értesítsem megérkezésemről…
– Szívesen, – mondta Szabolcs. – De miért nem bízza meg ezzel az
édesatyját?
– Azt hiszem, ő nem tenné meg, – mondta Malvin száraz hangon.
– És miért ne tenné meg?
– Ha érdekli, hát kérdezze meg tőle.
Szabolcs nem válaszolt erre a kihivásra és szónélkül föladta a Bakónak
szóló táviratot. Nem is kérdezett az öreg Forgácstól semmit; az egész
dolog egy csöppet sem érdekelte. Nem mintha megbízott volna Bakó
barátságában. Ismerte a grófot és tudta, hogy annak szakasztott olyan
cinikus életelvei vannak, akár ő neki magának, – de egyelőre még arra
sem méltatta a feleségét, hogy komolyabban foglalkozzék a sorsával.
Minden gondolata és érzése dühös türelmetlenséggel vonzotta a másikhoz,
az ő szőke, fölséges Leticiájához. És miközben világos éjszakán
álmatlanul feküdt a hálókocsiban, mely akkor éppen a behavazott
Szemeringen keresztül vágtatott Bécs felé: amolyan hóbortosan merész
gondolatok jártak a fejében, a minők elalvás előtt tüzelni szokták a
józan ember fantáziáját is. Miért ne lehetne Leticia egészen az övé, a
világ előtt is? A hercegnő szerette és ragaszkodott hozzá… Talán nem
üres szóbeszéd a szerelem, amely csodákat képes művelni és bizonyára nem
Leticia volna az első vérbeli princessz, aki a szerelmének feláldozza a
rangját… Mi kell ahhoz, hogy az ember föltétlen hatalmat nyerjen egy
asszonyi szív fölött? Semmi, csak meg kell találni azt a bizonyos
arkimédesi pontot és az ember kiforgathatja önmagából… Az a pont a
szerelem.