Fönn a hegyekben őszi viharok bontogatták a szárnyukat s az erdő fáinak
szakadatlan zúgása és harsogása ilyenkor úgy hallatszott le a rónaságra,
mint a távoli tenger morajlása. A szemhatáron sápadt felhők torlódtak
össze, a Borovszky-kastély parkja fölött pedig megriadt varjúk raja
vonult el.
Október végén volt és Leticia hercegné egy nap, miután sokáig kinézett a
hideg alkonyatba, Szabolcs vállára hajtotta a fejét.
– Itt a tavasz, – mondta mély lélegzetet véve.
Valóban kitavaszodott. A sápadt felhők megnyíltak és kavargó
virágförgeteget zúdítottak a hegyekre. A szél ujjongó jókedvében
fölragadta és végighömpölygette a fehér vízözönt a rónán. A tavaszi
áradás egyre növekedett, félelmetesen megdagadt, míg végül puha, illatos
és fullasztó hullámaival elöntötte és elnyelte a földet, az eget és az
egész mindenséget.
Magától jött a kikelet, a természet örök rendje szerint és azok ketten,
Szabolcs és az asszony nem is csudálkoztak rajta, hanem természetesnek
találták a csudát, miként a boldog sziget lakói.
Sándor a kandalló mellett ült, a hercegné pedig előtte állott.
Figyelmesen és kiváncsian nézték egymás arcát.
– Örökké fog tartani? – kérdezte Leticia.
– A tavasz? Örökké!
(Minden tavasszal kikel az örökkévalóság után való vágy.)
A hercegné egy pillanatra lehunyta a két szemét, aztán kissé
nyujtózkodott, mint a házimacska, ha nagyon jól érzi magát. Majd oda
dobott egy párnát a szőnyegre, letelepedett Szabolcs lábához, tenyerébe
támasztotta az állát és megint farkasszemet nézett a barátjával.
A szeme és az arca most egészen más volt, mint annakelőtte. Azelőtt
állandó mosoly ült az ajkán, – az a bizonyos elragadó princesz-mosoly, –
a szeme pedig gyakran hidegen és szórakozottan tekintett. Most komoly
maradt a szája, de a szemében verőfényes mosoly csillogott. A pillantás
egyébként oly tiszta maradt, mint a gyermekleányé. A bűnösség sejtelme
nem zavarta meg a lelkiismerete nyugalmát. Nem volt oka a
szégyenkezésre; a pirulás a bűnt követi nyomon és a bűn végre is –
relativ fogalom.
Ez az asszony úgy nőtt föl, mint egy pompás virág. Szépségének és
kiváltságos helyzetének tudatában. A föld arra való, hogy őt táplálja, a
nap, hogy neki süssön, a harmat, hogy őt üdítse, az emberek és a
pillangók pedig arra valók, hogy tisztes távolban körülrajongják. Neki
csak egy kötelessége van: szépnek lenni és kegyesen mosolyogni. És ezt a
kötelességet esztétikai tökéletességgel teljesítette: szép volt, kegyes
közömbös, mint a virág és önzésében jóhiszemü, mint a gyermek.
Már kisleány korában, ha valami csillogó tárgy megnyerte a tetszését:
édes mosolylyal kinyujtotta utána a kezecskéjét. A játékszer talán más
gyermeké volt, aki sírt utána? Nem tesz semmit! Majd az udvarmester
elrendezi a dolgot… Most megtetszett neki egy barnaszemü, merész
mosolyu, nagy ember, és ő kecsesen nyujtotta ki utána a kezecskéjét. Ha
az is másvalakié, aki sírhatna utána – talán azt a másik asszonyt is az
udvarmesterhez utasítaná…
Igen nagy szüksége volt erre az emberre. Üresnek és néha elszomorítónak
találta a közömbös virágéletét, ámbár maga sem tudta, hogy miért. Hogy
egészen tökéletes legyen ő maga és az élete, ahhoz még egy dolog
hiányzott: a szerelem. Most hát szeretett és ez mindenképpen az előnyére
vált. A melegség, amely állandóan a szívében honolt, puha, asszonyi
gráciát kölcsönzött neki, az édes, sejtelmes izgalmak, az a csepp
melankólia, ami belevegyül minden szerelembe: tartalmassá és érdekessé
tették az életét. Az odaadásával nem vesztett semmit, csak nyert
mindenképpen.
Négy hét telt el, oly gyorsan, mint egyetlen tavaszi hajnal. Ekkoriban
történt, hogy Szabolcs, akit inkább hiúsága és kiváncsisága sodort bele
ebbe a kalandba, azt a vallomást tette önmagának, hogy igazán szereti
Leticia hercegnét. A hely, ahol ez történt, éppen nem volt alkalmas
ilyen reflexiókra: a hosszu ákácfasorban volt, egyedül ült a kocsija
bakján és növekedő türelmetlenséggel hajszolta négyesét a távoli
Borovszki-kastély felé… Szereti! Eleintén csak a fantáziáját izgatta, de
most már szereti, még pedig olyan szerelemmel, amilyenről eddigelé
sejtelme sem volt. Megválni tőle, most már annyi volna, mint fejjel
belezuhanni valami nagy, szürke semmiségbe. A szíve, a feje tele van
vele. Leticia az élet, Leticia a világ, minden, – rajta kívül semmi
sincsen. Ez zavaros poéta-beszéd, oktalan és veszedelmes érzés: de erről
nem lehet tenni. Az ember ezt belátja, össze is szamarazza önmagát, el
is pirul szégyenében – aztán még szaporábban csördít az ostorhegyes füle
elé, hogy gyorsabban érjen a kedveséhez… Marad azonban annyi esze, hogy
ezt a dühös szerelmét eltitkolja Leticia előtt: az asszonyt megijesztené
vele.
A hercegné különben tényleg az az asszony volt, akibe egy
arisztokratikus természetü ember – és melyik ember nem az? – esze nélkül
beleszerethetett. A históriai név varázsa, a nagyúri háztartás tömör és
fényűző keretje, egyéb külsőségek: kezdve az öltözködés jóizlésü
luxusától egészen az önérzetes modorig, és a tiszta és egyszerü
gondolkozásig, amely az évszázadok óta privilegizált és a létért való
küzdelemtől távol álló család sarját jellemzi, – mindezek a körülmények
együttvéve oly foglalatot adnak, amelyben egy Leticia hercegnénél
kevésbbé értékes kő is szemkápráztatóan ragyog. A mivel azonban
Szabolcsot öntudatlanul (és alkalmasint akaratlanul is) elragadta, az
csudálatos tartózkodása volt és józan nyugalma, amelyet odaadásában is
meg tudott őrízni. Szelid volt és szeretetreméltó, néha kissé mélabús
vagy rajongó, gyakran kacér vagy hízelgő, de soha sem érte el a szerelmi
láznak azt a krizisét, mikor a sekélylelküek is poétákká lesznek.
Odasímult ahhoz, akit szeretett, de nem olvadt össze a lelkével. A lelke
– ha volt neki – magában maradt és a saját utait követte. Még a
kifejezéseiben sem igen ragadtatta magát túlzásokra. Szívesen hallgatta,
ha Szabolcs néha tegezte, de az ő nyelve nem járt rá erre a
megszólításra; Szabolcs neki mindig (a kissé németesen ejtett) _ön_
maradt. A _szerelem_ szó helyett szívesebben használta a _ragaszkodás_
szót, önmagát pedig Szabolcs _szegény kis barátnő_-jének nevezte. Ha egy
virágot tűzött Sándor kabátjára, az még mindig kitüntetés számba ment,
ha pedig szükségét érezte, hogy kényeztesse kedvesét, akkor lehúzta
keztyűjét és odanyújtotta a kezét, hogy csókolja meg. A jobb kezét és a
bal kezét és megint a jobb kezét, – aztán mondja meg, hogy ragaszkodik-e
egy kissé az ő szegény barátnőjéhez?
És hetekkel utóbb is az az érzése volt Szabolcsnak, hogy az asszony, aki
most hízelegve hozzásimul, épp oly titokzatos és ismeretlen előtte, mint
mikor első ízben találkozott vele. Nem ismeri, nem tudja, hogy kiféle,
miféle. Nem lát bele a lelkébe, nem tud neki parancsolni, csak
engedelmeskedni. És dühös kíváncsisága most még nagyobb mértékben
emészti, mint annakelőtte.
A Szabolcséhoz hasonló természetü emberek szerelmében valami rombolási
ösztön nyilatkozik meg. A nőt csak akkor tekintik egészen a magukénak,
ha összetörték már a méltóságát és kifosztották a szívét. Rendesen úgy
tesznek, mint a gyöngyhalász, aki az élete veszélyeztetésével hozza föl
a tenger fenekéről a kagylót, aztán széttöri a héját és így szól
magában: „Nincs benne semmi, csak nyálka!“ És eldobja az eltöröttet. Ha
aztán egy kagyló kisiklik a kezéből és elmerül a tengerben, mielőtt még
összezúzhatta volna, bánatosan sóhajt föl: „A gyöngyök királynéját
rejthette magában!“
– Holnapután, – mondta egy nap Leticia hercegné, – holnapután Bécsbe
utazom…
Szabolcs felriadt, az asszony pedig derült mosolylyal nézett reá.
Ettől félt Szabolcs mindig, a mire még gondolni sem mert: hogy az
előrehaladó évad egyszerre csak szét fogja őket választani. El fognak
válni csendben és illedelmesen, ő elveszti majd az ő _szegény kis
barátnőjét_, mielőtt még megtalálta volna.
– Elmegy! – És – én?
– Maga? Szépen megvárja majd, míg a barátnője visszajön…
– Mikor jön vissza?
– Két hétig kell fönn maradnom, aztán visszajövök majd. Itt maradok
karácsonyig. Aztán visszamegyek Bécsbe és ha még akkor is ragaszkodik
egy kissé hozzám, maga is feljön Bécsbe.
Szabolcs megkönnyebbülten lélegzett föl. Még nem ütött a végleges
elválás órája; Leticia még szereti.
– Ugy-e, nélkülözni fog egy kissé? – kérdezte Leticia, mikor együtt
kihajtattak a pályaudvarra.
– Jobb erről nem beszélni, Leticia, mert bolondot találnék mondani…
– Én azonban azt akarom, hogy okos legyen. Bolondot ne tegyen és ne is
mondjon.
– Mit tegyek, hogy okosnak tartson?
– A kétheti szabadságot, amit adok, használja föl arra, hogy
meglátogatja azokat, akik talán már régóta várják a látogatását…
A feleségét értette. Láthatólag nem volt féltékeny. Hanem aztán
megszeppent egy kissé, mikor észrevette, hogy Szabolcs sötét arccal
rágja az ajkát.
– Azt hiszem, tapintatos volna, ha megtenné…
Szabolcs odakünn besegítette a vasuti kocsiba, gondosan betakarta a
lábát és utasításokat adott a vasutasoknak és a hercegné cselédségének.
Tudta, hogy Leticia, ha csak rajta áll, útközben holtra megfázik vagy
éhen hal, a kocsiját pedig a legközelebbi stáción vele együtt a
szertárba tolhatják. A hercegnét, akinek figyelmét soha sem kerülték el
az ilyen apró szolgálatok, láthatólag meghatotta Szabolcs gondossága.
– Sok gondot okozok önnek, szegény barátom!
Mielőtt a vonat elindult, egy kis virágot vett ki, amelyet titokban
magával hozott az uti karmantyújában; a virágot lopva megérintette az
ajkával és odaadta Szabolcsnak.
– Isten önnel!