Az ősz már nagyon előre haladt és a hosszu akácfasor kopasz és szomoru
volt, amikor Szabolcs áthajtatott a Borovszki-kastélyba. A hercegi pár
együtt fogadta. A férj most is bántó módon udvarias volt, – az ember
végtelen kicsinylést gyanított a megalázkodó szívessége mögött, – az
asszony pedig nyugodt és szórakozott, mint rendesen. Amikor Szabolcs a
vadászatra terelte a szót, a hercegné feltünően feledékenynek mutatta
magát.
– Vadászat? Ah igen, maga szeret vadászni és most már emlékszem: szó
volt róla, hogy együtt fogunk vadászni…
Később Szabolcsné után tudakozódott és ekkor kitünt, hogy nem emlékezett
már vissza Malvin betegségére, az elutazásról pedig még nem is tudott.
Szabolcs azt kezdte gyanítani, hogy a hercegné őt hosszu elmaradásáért
akarja megbüntetni hidegségével és e föltevésben megerősödött, mikor
Leticia asszony a félreértés eloszlatása után egyszerre nagyon kegyes
lett hozzá.
– Ha akarja, holnap reggel már vadászhatunk… Itt marad éjszakára a
kastélyban és korán reggel a nyakunkba vesszük az erdőséget…
Estebédhez a hercegné tetőtől-talpig átöltözködött. Ő a maga kedveért
öltözött és kivágott ruhában ebédelt akkor is, ha kettesbe volt a
férjével. Most hárman voltak és miközben a pohárszék mellett álló
udvarmester néma kézmozdulatokkal igazgatta a fölszolgáló lakájokat.
Szabolcs kedve szerint szemlélhette az asszonyt. Egy pillantását, egy
mozdulatát sem leshette meg, amelyből azt lehetett volna következtetni,
hogy a hercegné kacérkodik vele. És mégis! Valami parányi melegség a
hangjában, ha vendégéhez intézi a szót, valami öntudatlan grácia a
mozdulatában, ha feléje fordítja a fejét, egy alig észrevehető, finom
árnyalat a modorában; mind megannyi aranypók, amely gyors sürgéssel
összekötő szálakat sző kettőjük között. Asztalbontásnál, mikor a
szalonba mennek teázni, Szabolcs úgy érzi, hogy a hercegné keze a
rendesnél kissé súlyosabban nehezedik a karjára. A fizika törvényei
szerint nem is érezhette, mert súlyban kifejezve alig lehet több egy
gram tizedrészénél – de mégis érzi.
A szalon sarkában csak egyetlen csipkeernyős lámpa égett a teázó asztal
mellett: a lámpa puha, piros fénye megvilágította a hercegné karcsu
alakját, a lábától a könyökéig, de a válla és a feje, amely a szék
vállára tett selyemvánkoson pihent, a barna árnyékban maradt. Szabolcs
felé fordította az arcát, miközben a férjének egy szenzációs ékszerlopás
részleteit beszélte el, mit az ujságból olvasott. Jó emlékezőtehetségről
tanuskodó pontossággal idézte a megkárosult ékszerészek s az orgazdák
nevét, – a homály védelme alatt pedig egyre Szabolcson pihentette a
szemét. Komolyan, kiváncsian, szinte vallatva. (Mintha így akarna hozzá
szólani: Nálam vagy! Tudod, hogy én ki vagyok? Tudod, hogy miért
hívtalak ide? Valld meg! Tudod?) Aztán kérve, parancsolva, türelmetlenül
összeráncolt szemöldökkel. Még a kis kezét is ökölbe szorította. (Ide
nézz! Reám! Mindig csak reám! Akarom – mert…!) Mikor elfogta a Szabolcs
pillantását és magához láncolta, édesen elmosolyodott, a pillantása
pedig szelid és hízelgő lett. (Így! Most jó vagy… Én is jó vagyok… Tudok
nagyon, de nagyon jó lenni!) Most nedves, szikrázó…
Vagy csak Szabolcs képzelte el mindezt, miközben a szeme a homályban
sziporkázó gyémántok fényétől hallucinált? Leticia hercegné azalatt
tovább beszélt, halk és kissé száraz hangon, Steinerről, az ékszerészről
és Lővingerről, az orgazdáról. Azután fölkelt és a szőnyegre dobta a
könnyü selyempárnát.
– Mivel azonban Szabolcs szomszéd nem hallgat az én érdekes
történetemre, duzzogok és aludni megyek… Jó éjszakát!
Ez volt az első tréfás szó, amit Szabolcs tőle hallott. Kecses
meghajlással kezet nyujtott az uraknak és visszavonult.
Szabolcs, mikor magára volt a vendégszobában, még jó ideig
elgondolkozott mostani helyzetén. Az a különös, kijózanító érzés vett
erőt rajta, amely ránk támad néha, ha egyedül találjuk magunkat idegen
helyen: Miért vagyok én itt? Mit akarok én itt?
Eléggé ismerte önmagát és tudta, hogy nem szerelmes a hercegnébe. Nem
sokszor esett meg vele, hogy komolyan beleszeretett valakibe és olyankor
másképpen kezdődött a dolog. Ami most emésztette, az nem szerelem, hanem
kiváncsiság volt. Ellenállhatatlan, démoni kiváncsiság, hogy belenézzen
egy idegen, zárkózott és dölyfös asszony lelkébe. Bolond módon izgató
kiváncsiság, hogy lássa nyugalmából kizavarva, szerelmesen, epedve,
megalázkodva, akit mindig csak tisztán, hűvösen és büszkén tudott
elképzelni. És megszólalt a hiúsága is. A kalózvezér emésztő hiúsága,
aki apró rablóhadjáratoktól jóllakottan, fölszaporodott flottájával
megjelenik a száztornyu, büszke királyváros előtt, hogy hódítóvá legyen
kalandorból.
Kékes sárga fényü, valószinütlen világításu őszi hajnal volt, mikor
másnap a vadászfogat kiröpítette őket az erdészlakhoz. Ott leszálltak,
kopóiknak füttyentettek, és vállukra vetett fegyverrel folytatták
útjukat. Leticia hercegné férfias szabásu vadászruhát viselt: térdig érő
lóden-ruhát, hosszu csizmát, szarvasbőr keztyűt. Ebben a jelmezben még
kisebbnek és karcsúbbnak látszott, mint egyébkor. Tulajdonképpen olyan
volt, mint egy csinos fiu, mikor hatalmas termetü barátja oldalán
haladva, kis lakk-csizmája orrával a zörgő harasztban gázolt. És az
egész modorára, mindkettőjük beszédjére is befolyással volt férfias
külseje: jókedvü közömbösséggel beszélgettek, mint jó cimborák,
kizárólag vadászdolgokról. Az első őzcsapat, mit kopópárjuk eléjük
hajszolt, bántatlanul szabadult: Szabolcs a hercegnének akarta átengedni
a lövést és az asszony elhibázta a bakot. A másodikat lelőtte. Odafutott
a bokrok közt vergődő állathoz, mikor azonban megtört szemét és patakzó
vérét látta, megborzadt kissé és elsápadt. Szabolcs aggódva nézett reá,
pedig nem volt oka az aggodalomra: az asszony éppen ezért a borzongásért
és elsápadásért szerette a vadászatot.
Villásreggelire visszatértek a kastélyba. Szabolcs aztán kocsijára ült
és hazahajtatott.
– Holnap hat órára! – szólt utána az asszony.
Ez így folyt egy hétig. A hercegné rendesen hajnali lámpafénynél,
csizmásan és kucsmával a fején, teával várta a társát, aztán
bebarangolták a kopók csaholásától hangos bükköst, délben pedig azzal
búcsuztak el egymástól, hogy viszontlátásra holnap.
A hetedik napon darás eső lepte meg őket a hegyháton. Jó ideig egy
faóriás alatt megvonulva, akarták bevárni az eső végét de mivel
időközben az egész szemhatár szürkébe borult, a ködös esőben
nekiindultak az erdészlaknak. Útközben bőrig megáztak és Szabolcs
elküldte a kerülőt a kastélyba, hogy hozzon födött hintót és rendelje ki
a komornát, száraz ruhával a hercegné számára. Már késő délután volt
mikor végül a kastélyba értek.
– Menjen haza a födött kocsival, – mondta Szabolcsnak Leticia hercegné.
– Vagy ha akarja, ebédeljen velem…
Szabolcs átöltözött és a dohányzó szobába ment, hogy tálalásig átlapozza
a hírlapokat. Félóráig olvasott magában, mikor rányitott a hercegné.
Szokása szerint kivágott esti ruhában volt, kemény férfigallér helyett
gyöngysort viselt a nyakán, csizma helyett papírvékonyságu cipőt a
lábán. Semmi nyoma nem látszott rajta a kiállott fáradalmaknak, nyugodt
és üde volt, mikor szórakozott mosolyával köszöntötte vendégét.
– Éjjelre egy különös, nagy virág nyílt ki a télikertünkben, de én nem
tudom a nevét…
Később hozzátette:
– Akarja látni?
Vastag gyékényen járva, némán körülsétáltak a nagy, csendes termen,
melynek villamos lámpái felé exotikus növények nyujtották óriás
leveleiket.
– Hűvös van itt! – mondta a hercegné, mikor megálltak az ismeretlen
virág előtt.
Szabolcs magával hozta a hercegné prémes gallérját és most a vállára
adta. Miközben ráadta, az asszony megborzongott és lehunyt szemmel
Szabolcs kitárt két karjába símult. Szabolcs egy pillanatig az ajkán
érezte a hercegné hajékének hideg gyémántjait, aztán tovább mentek
karonfogva, lassu léptekkel, lehajtott fővel és erősen dobogó szívvel.
Ebédnél jóformán csak az asszony beszélt. Pedig Szabolcs is bátran
beszélhetett volna akármit: ezek a borotvált arcu inasok nem
gondolkoztak és nem figyeltek semmire, csak az udvarmester arcára. Mikor
aztán kettesbe maradtak a teázó szobában, a hercegné törte meg elsőnek a
csendet. Jó ideig tűrte Szabolcs izzó, néma pillantását, aztán
odanyujtotta neki a kezét.
– Ön nem szól hozzám, édes barátom? – kérdezte szeliden.
Szabolcs ajkához emelte a finom kis gyermekkezet.
– Mit mondjak? Mondjam, hogy szeretem?
– Mondja azt.
Szabolcsnak egyszerre eszébe jutott valami. Körülnézett: hol van a
herceg? Most jutott csak eszébe, hogy napok óta se látta… Leticia
hercegné megértette.
– Az uram Nizzába utazott. Tiszteletét küldi önnek, – bocsásson meg,
hogy megfeledkeztem erről…
Szabolcs fölkelt és odatámaszkodott a hercegné magas székéhez. A kezével
végigsimított az asszony tiszta halántékán és hamvas haján.
– Fog szeretni egy kissé?
– Ha jó lesz hozzám!