Egy kisebb baleset érte Szabolcsnét, a melyről senki sem sejtette, hogy
még nagyobb következményei is lehetnek. Malvin ugyanis meghült a
hercegné bálján és egypár napig gyöngélkedett. Az a csepp láza, ami
esténkint elfogta, nem akadályozta meg abban, hogy a férjével látogatást
ne tegyen Bakóéknál és Torontál grófnénál.
Bebizonyult ezúttal, hogy Bakó Mihály tényleg jól ismeri embereit: a
Bakó-leányok az első látogatás után formálisan beleszerettek Malvinba.
Úgy szerették meg, mintha fiatal emberek volnának: csodálták Malvin
idegenszerü szépségét, megbámulták kezének és lábának finom formáját és
végül már elragadónak találtak rajta mindent, még azt is, ami közönséges
volt. Ezek a kövér, rút leányok gyermekes módon jószívüek voltak.
Meglehet, hogy a Malvin iránt érzett rokonszenvükben az ellentétes
pólusok vonzásának törvénye érvényesült, valószínübb azonban, hogy Bakó
bátyjuk, aki azt tudta velük elhitetni, amit akart, egyszerűen beugratta
őket a Malvin-kultuszba.
Torontálnét nem találták otthon Szabolcsék. Eleintén azzal
gyanúsították, hogy eltagadtatta magát, egypár nappal később azonban a
grófné megjelent Szabolcsfalván, hogy viszonozza a látogatásukat. A
férje nem jöhetett, mivel a főrendiház ülésein akadt dolga, Anna grófnő
szintén nem jöhetett, mivel gyöngélkedett.
E látogatás alkalmával megint bebizonyult, hogy a gondviselés vagy a
véletlen, határozottan elősegíti Malvin asszony társadalmi ambicióit.
Miközben ugyanis a grófné éppen valami maliciózus célzást tett Bakó
Mihályra, aki oly lovagias ragaszkodással viselkedik a Szabolcs-ház
irányában, megjelent a hercegi fővadászmester és délutáni négy órára
bejelentette a herceg és Leticia hercegné látogatását.
Az édesanyja halála óta a grófné nem érzett akkora fájdalmat, mint e
pillanatban. A hercegi pár látogatásának híre egészen megtörte; sápadt
volt, sőt némi szédülést is érzett; haza kellett mennie. Pedig ha
megvárta volna Borovszkiék megérkezését, némileg megvígasztalhatta volna
az a körülmény, hogy nem jöttek díszhintón, hanem könnyü parkkocsin,
amelynek négy tarka ponnyját maga Leticia hercegné hajtotta.
Bármilyen fesztelenül érintkezett különben a vármegyei uri családokkal:
az ilyen hivatalos szinezetü alkalmakkor a hercegi pár mindig
hangsúlyozta – ha diszkrét módon is, azért elég érthetően – a
rangkülömbséget, amely közte és a többi emberfia közt volt. A hercegné a
rendesnél egyszerűbben volt öltözve, a látogatás pedig mindössze tíz
percig tartott. A társalgás majdnem kizárólag a Malvin gyöngélkedése
körül forgott.
– Nem vagyok magával megelégedve, kedvesem. Mi baja?
– Semmi, hercegné, csak egy kis bágyadtság…
– Az őszi levegő nem tesz magának jót… Az esték már hűvösek… Délre kell
utazni!
Amikor elment, egy lompos, nagy kutya ragadta meg a figyelmét.
Közönséges fehér kuvasz volt, amely a cselédházaktól ideszemtelenkedett
a verandára.
– Pompás állat. Soha sem láttam még ilyet. Milyen faj ez? Hol lehet
ilyet kapni?
Az eleméri réten mindennap féltucat ilyen kutya ugatta meg a hercegné
kocsiját, de ő nem emlékezett vissza, hogy valaha látott volna ilyet.
Meglehet egyébként, hogy ő, aki mindig szeretetreméltó volt, szükségét
érezte, hogy egyszer egy parasztkutyát is kitüntessen kegyes bókjaival.
Amikor Szabolcs mosolyogva fölajánlotta neki az állatot, a hercegné
fejét rázta.
– Nem! Nem akarom megfosztani tőle!
Azzal fölmászott a kocsijára. Szabolcs, aki már előbb parancsot adott,
hogy tartsák készen a paripáját, nyeregbe szállott és a birtoka
határáig, az eleméri országútig elkísérte a kocsit. Rövid galopban
haladt a gyorsan ügető négyes mellett és valahányszor Leticia hercegnére
nézett, aki testhezálló sötét ruhájában kissé sápadtabb volt mint
rendesen, mindig feléje fordult a hercegné mosolygó pillantása.
Gyermekesen tiszta szemének szelid és szórakozott kifejezésével különben
meglepő ellentétben állott az az éles határozottság és kíméletlen erő,
amelylyel négy lovát meg tudta fékezni.
Egész úton alig váltottak egypár szót. Az országútra érve, a hercegné
megállította kocsiját és Szabolcs felé nyújtotta keztyűs kezét.
– Isten önnel, itt elválnak utaink. Nem felejtette még el, hogy együtt
fogunk vadászni?
Mire Szabolcs visszatért a kastélyába, a feleségét ágyban találta. Erős
láza volt és mikor a hercegné elbúcsuzott, már alig tudott állani a
lábán. Forgácsék meg voltak rémülve és maga Szabolcs is türelmetlenül
várta az orvos megérkezését. Estefelé elmult a láz, de Malvin köhögött.
A vidéki orvos azt mondta, hogy erős hülés, egyéb semmi. Egypár nap
mulva gyöngült a láza, de az asszony még egyre köhécselt és az egyetemi
tanár, akit Szabolcs táviratilag hívott le a fővárosból, azt mondta,
hogy Malvinnak gyönge tüdőhurutja van. Jó lesz, ha a hűvös ősz elől
elviszik valahová délre. Akár Abbáziába. A Monte Maggiore örökzöld
tövében hamar fel fog gyógyulni.
És négy nappal később, egy hétfői nap reggelén, Malvin, Szabolcs és az
öreg Forgács egyik abbáziai nyaralóban találták magukat, amelynek
szobáit félig nyitott, óriás utikosarak és bőröndök borították és
amelynek ablakai alatt a Quarnero kék habjai morajlottak. Forgácsnét nem
hozták magukkal. Az öreg úr, akit dühbe hozott a megszeppent asszony
örökös sopánkodása, egyszerűen Budapestre vezényelte a feleségét, ő maga
azonban a világ minden kincseért sem maradt volna el beteg leánya
mellől. A levegőváltozás tényleg kitünő hatással volt Malvin
egészségére: a láza elmaradt és alig egypár nappal a megérkezése után
már megint kedve telt az öltözködésben.
– Mindennap négy ruhát vesz magára, – írta Forgács a feleségének, –
ebből is láthatod, hogy nincs már semmi baja!
Malvin különben egy hétig derekasan unatkozott az Adria partján. A
fürdőhely tele volt magyar és osztrák mágnásokkal, akik lármás
tennisz-versenyeket és yacht-kirándulásokat rendeztek, azonban az
ismerkedés itt, a divatos fürdőhelyen, nem ment oly könnyen, mint a
falusi élet fesztelen környezetében. Összes ismerősei közül csak
Torontálék voltak itt és abból a hideg impertinenciából, amelylyel a
grófné Malvin köszöntését fogadta, Szabolcsné meggyőződhetett, hogy
bölcsen cselekszik, ha egyáltalában távol tartja magát a társaságtól.
Malvinnál jobban csak a férje unatkozott. Amióta a szabolcsfalvi
fasorban olyan kíméletlen hangon beszélt a feleségével, többé nem merült
föl köztük ellenségeskedés, de nem is közeledtek egymás felé.
Mindaketten letették a fegyvert, nem hogy békét kössenek, hanem hogy
állandó fegyverszünetben éljenek egymás oldalán. Szabolcs, inkább
pillanatnyi gyöngeségből, mint meggondoltan, tett ugyan egyízben egy
eredménytelen kísérletet, hogy változtasson viszonyukon. Egyízben
ugyanis megcsókolta a felesége szép kezét, mikor az provokálóan ott
pihent a széke karján. Az asszony meglepetten vonta vissza kezét, aztán
lángvörös arccal mormogta:
– Hagyja! Ez már nem való nekünk!
Szabolcs egy pillanatig kedvet érzett, hogy hatalmas karjával
erőszakosan magához ölelje a feleségét (ha más okból nem is, hát csak
azért, hogy meggyőződjék róla, mennyire képes neki ellentállani), de
aztán meggondolta magát és vállat vont.
– Amint tetszik!
A hallgatag egyezséget, amely kettőjük közt létrejött és amelynek alapja
a kölcsönös türelem volt, Malvin különben jobban respektálta, mint
Szabolcs. Neki olykor nagyon nehezére esett ez a türelem. A feleségének
viselkedése gyakran fölbosszantotta és újabban voltak pillanatai, mikor
Malvint fölötte ellenszenvesnek találta. Lealázta az asszony lázas
erőlködése, hogy utat törjön magának a főrangu társaságba; gyakran
izléstelennek találta a ruházkodását, amiben a sporthölgy exotikus
hajlama nyilatkozott meg; úgy találta, hogy Malvin modora is inkább
föltünő, mint disztingvált, valamint a szépsége is olyan természetü…
Különben: Georges Dandin, te akartad!
Egy hétig volt már Abbáziában, mikor egyszerre eszébe vette, hogy neki
Szabolcsfalván igen sok dolga maradt elintézetlen. Az istállók építését
még az idén be lehetne fejezni, az ebédlőnek tervbe vett kibővítését is
hamarosan el lehetne végezni. A gazdatisztjétől egész csomó távirat és
levél érkezett már, amely mind arról tanuskodott, hogy Szabolcsfalván
fejetlenség uralkodik.
– Haza kell mennem…
Az öreg Forgácsnak ez ellen nem volt semmi kifogása. Malvinnak még annyi
sem. El lesznek ők ketten is. Sándor majd visszajön, ha elvégezte a
dolgait.
Mikor a fiumei csavargőzös hídján elbúcsuztak tőle, Szabolcs ajka
gyöngén megérintette Malvin homlokát.
– Vigyázzon egészségére!
– Isten áldja meg!
Forgács és a leánya visszatértek a nyaralójukba, ahol az öreg úr azon
törte a fejét, hogy valami szórakozást eszeljen ki a leánya számára,
nehogy a férje távollétében nagyon elunja magát. Erre azonban nem volt
semmi szükség, a szórakozás másnap már megjött, még pedig Voloska felől,
saját gőz-yachtján…
Reggel, mikor Malvin kinézett az ablakon, egy fehérkéményü, karcsu hajót
látott a parttal szemben macskázni. A födélzeten hófehér-ruhás matrózok
sürögtek-forogtak, a hajó farán meg aranybetűkben ott ragyogott a neve:
_Hableány_.
– Nini, magyar hajó! – mondta Forgács, akiben fölébredt a nemzeti
büszkeség.
Déli sétájukon összetalálkoztak a hajó gazdájával: Bakó gróf volt.
– Szép kezét csókolom! – mondta nyugodtan. – Hát illik így megszökni
hazulról?
– Maga hogy került ide? – kérdezte Malvin, akinek arca kipirult az
őszinte örömtől.
– Algirba készülök, egyelőre azonban itt maradok egypár napig. Hogy
mulat, szép asszony?
– Nem jöttünk ide mulatni, hanem gyógyulni. Különben nem ismerek senkit
a sok ember közül…
– Hihetetlen! – mondta Bakó – pedig magának szórakoznia kell, az unalom
csak egészséges embernek való… Azért hamar el kell foglalnia a helyet,
amely magát egyedül megilleti: az évad királynőjének trónusát…
– Ugyan? – nevetett Malvin.
– Mondom, huszonnégy óra alatt meg kell kezdenie uralkodását…
A gróf azzal elbúcsuzott tőlük s csak délután látták viszont, mikor a
katonazenekar hangjai mellett a verőfényes parkban sétáltak. Egy
nyulánk, kékszemü, szőke fiatalember oldalán közeledett, akire ezer
kiváncsi szem irányult és aki előtt a parkban beszélgető öreg
generálisok mereven szalutáltak.
– A királyi herceg! – suttogta Forgács.
Bakó megállott előttük s mély meghajlással, de bizalmas mosolylyal
mondta:
– Bemutatom királyi fenségednek rokonaimat: Szabolcsné asszonyt és
Forgács urat…
A Szabolcshoz való rokonsága alapján, Bakó ezúttal nevezte először
rokonának az asszonyt. Malvin mélyen meghajolt, mikor kezet fogott a
királyi herceggel, két perccel később pedig, mikor a fenség oldalán
folytatta sétáját, eszébe jutott a Bakó igérete, hogy ő fogja megtenni
az évad királynőjének… Persze, ha az ember malmára ilyen Niagara-zuhatag
hajtja a vizet!
Tudvalevő dolog volt, hogy a fiatal Sándor főherceg nagy barátsággal
viseltetik Bakó iránt, vagy – miként aulikus körökben mondták – kiváló
jóakaratával tünteti ki a grófot. Bakó annyiban igazi nagyúr volt, hogy
inkább fölfelé volt dölyfös, mint lefelé és nem is kereste ezt a
kitüntető, de hébe-korba ugyancsak terhes barátságot, – de talán éppen
ennek köszönhette, hogy nagy befolyást nyert a fiatal fenségre, aki
idősebb és tapasztalt mentorként tisztelte. A királyi herceg
meglátogatta Bakót, akinek birtokain is szivesen vadászgatott, és
elmulatott és azt is beszélték, hogy a gróf _Hableány_-t is csak azért
építtette, hogy eszköze legyen fenséges barátja szórakoztatásának.
A herceg, miközben Malvin oldalán sétált, a parkban, több ízben
visszafordult, hogy megszólítsa az öreg urat, akit következetesen
_kedves gróf Forgácsnak_ nevezett. Mikor aztán az öreg kötelességének
tartotta, hogy alattvalói alázatossággal fölszólaljon a grófi cím ellen,
a fenség könnyed mosolylyal bocsánatot kért tőle és attól kezdve már
csak _kedves báró Forgácsnak_ nevezte.
Aztán elváltak egymástól. A királyi herceg karonfogta Bakót, miközben
mosolygó főhajtással közeledett egy kifestett arcu öreg asszony felé.
– Fürstin Lichtenegg platzt vor Wuth, – súgta, – es ist zu amüsant!
Megszólította az öreg asszonyságot és a védnöksége alatt álló
csehországi jótékony egyesületnek sorsa után tudakozódott. A válasz
láthatólag kielégítette. Tovább ment Bakóval.
– Sie ist wirklich reizend!
– Fürstin Lichtenegg?
– I – wo! A másik, a barnaszemü fiatal…
Másnap a felség magára vette sorhajóhadnagyi egyenruháját, meg az
aranygyapjas rendjét és elutazott Triesztbe. A hozzátartozói Miramareban
várták.
Az évben nem látták többet Abbáziában, de a félnapi ott tartózkodása
éppen elég volt arra, hogy az egész udvarképes és nem udvarképes
közönség figyelmét állandóan ráterelje arra a szép asszonyra, akivel
félórát elmulatott a kaméliás-fák árnyékában. Megindultak a kombinációk
és a pletykák, de a rágalmakat is olyan hangon adták tovább az
asszonyok, hogy kicsengett belőle az irígységük. És Malvin egyszerre
azon vette észre magát, hogy Lichtenegg hercegné, aki egyébként arról
volt nevezetes, hogy a legvakmerőbb plein-air-színekkel festette az
arcát, nagyon nyájasan kezdi szemlélgetni lorgnonján keresztül. Torontál
grófné pedig egy nap minden bevezetés nélkül a nyakába borult.
– Hát te itt vagy, kincsem?
Szabolcs már akkor régen megérkezett a falujába. A gazdaságban nagy
szükség volt reá, – az istállók, – az őszi munkák… Amikor hazautazott, a
vasuti kupéban átfutotta a leveleket, amelyeket az ispánja küldött
utána. Ezek közt volt egy, amelynek címét női kéz írta, gótikusan
vékony, hosszu, hideg és mégis harmonikusan egymásba fonódó betűkkel,
aminőkhöz hasonlókat a fejedelmi levéltárak régi kéziratain lehet látni.
„Ha tudnám, hogy kérésem teljesítése nem esik nehezére, akkor megkérném,
hogy emlékezzék meg a közös vadászatainkra vonatkozó megállapodásunkról.
Talán szívesen fogja hallani, hogy az idei vadállományunk kedvező.
Üdvözli
_Leticia_.“
A levél fogalmazása épp oly hideg, tartózkodó és erőltetett, mint maga
az irás, de Szabolcs azt a finom, alig érezhető és titokzatos illatot,
amelyet az idei vadállomány kedvező voltát hangsúlyozó vastag papir
árasztott, oly mohón szívta föl, mint hajdan a szerelmi légyottokról
szóló levélkék illatát.